Aladdin filmkritika

A dzsinnek hagyományosan három kívánságot teljesítenek. Nem tudom, ki használna el egyet arra, hogy élőszereplős Aladdint kívánjon, de valaki mégis megtette. A kérdés már csak az, hogy a dzsinn hogyan teljesítette azt.

Hollywoodot régóta vádolják azzal, hogy kifogyott az eredeti ötletekből, és a könnyű pénz reményében a legkisebb energiabefektetést igénylő lehetőségeket választja. Ha ránézünk a legnépszerűbb filmekre, ezt nehéz tagadni – franchise-filmek, feldolgozások, adaptációk, remake-ek uralják a mozivásznakat. Ebből a Disney is kiveszi a részét: újabb és újabb klasszikus mesék „esnek áldozatul” a remake-láznak, így járt az 1992-es Aladdin is.

Az eredeti mesében minden megvan, ami a Disney rajzfilmjeire jellemző volt: szeretnivaló főhősök, hátborzongató gonosz, vicces állatfigurák, valamint egy tanulságos történet, amiben természetesen a jó nyer. Ehhez látványos animáció, szuper szinkron (külföldön és itthon is) és dúdolnivaló dalok tömkelege társult. Mit tud hozzáadni, ha kinevezzük rendezőnek Guy Ritchie-t, Agrabah-t pedig valóságos környezetbe helyezzük át?

A sztorit valószínűleg kevesen nem ismerik: Agrabah egy mesés, arab birodalom, ahol utcagyerekként tengeti életét Aladdin, akinek egy majom, Abu a legjobb barátja. A sors összehozza Jázmin hercegnővel, akit az apja mindenáron férjhez akar adni egy herceghez, de ő Aladdinba szeret bele. A birodalom trónjára a szultáni tanácsos, Jafar is vágyik, aki ehhez a bűvös lámpás dzsinnjét használná fel, azt azonban csak Aladdin szerezheti meg.


Valószínűleg nem meglepetés, hogy habár van benne néhány hozzáadott dolog, a 2019-es Aladdin nem egy új élmény. Ahogy a Disney korábbi, hasonló remake-jei (mint A dzsungel könyve vagy A szépség és a szörnyeteg), ez is a lehető legtöbbet veszi át az alapanyagból, konkrét beállításokat alkotnak újra, még a szövegkönyvet is gyakran érintetlenül hagyják. Sőt, mivel ma már nem lehet két óránál rövidebb filmet moziba küldeni, szépen el is húzzák itt-ott. Néhány ilyen jelenetnél csóválhatjuk a fejünket, annyira egyértelmű, hogy nem a történetet bővíti, hanem a játékidőt.

Viszont amit az eredeti meséből emel át a film, azt legtöbbször jól prezentálja. Guy Ritchie szereti az alvilág határán mozgó figurákat, és habár ebben a filmben nem ütközik ki túlságosan a stílusa, Aladdint mégis szerethető módon árnyalja tovább a jószívű tolvajgyereknél. Ebben nagy segítségére van Mena Massoud, aki képes egyszerre szimpatikus és bárgyú lenni, és ügyesen átadja, hogy a varázslat révén herceggé vedlett utcagyerek kényelmetlenül érzi magát a hazugságok közepette, ugyanakkor lassan mégis képes elhinni magáról, hogy fényűzésbe való nemes. Utóbbi vonás a rajzfilmes Aladdinból például hiányzott.

Sokkal nagyobb átdolgozást kapott Jázmin, aki elégedetlen hercegnőből a nép érdekéért kiálló, ambiciózus lány lett. Nem azért nem akar hozzámenni egy random kérőhöz, mert csak szerelemből házasodna, hanem mert meg van győződve arról, tudja, mi jó az alattvalóknak és egyedül is jó szultánjuk lenne. Naomi Scott a hercegnő szerepében még jobb is, mint Massoud Aladdinként, plusz kapott egy saját dalt, ami segít kidomborítani karakterének új jegyeit, és így abszolút működőképesek ezek a változtatások. Hasonlóképp működőképes a két főszereplő románca is, kellőképpen aranyosak és hitelesek a közös jeleneteikben.

Az Aladdin mesére leginkább Dzsinni miatt emlékeznek az emberek, így akkor hördült fel az internet népe a leghangosabban, amikor meglátta az első képeket Will Smith dzsinnjéről. Amit a film készítői nagyon jól csináltak, az az, hogy meg sem próbálták Robin Williams felejthetetlen figuráját leutánozni, Smithnek új karaktert írtak. Ezúttal nem egy hibbant, de szeretetteljes nagybácsit, hanem egy minden bajban melletted lévő havert kapunk, és ez alapvetően jól áll Smithnek. Dzsinni motivációit is átírták kissé, amely már feleslegesnek tűnik: nem csak szabad akar lenni, de bele is szeret Jázmin szolgálólányába. Erre semmi szükség nem volt, enélkül is érthető, miért nem akar valaki több ezer év után továbbra is egy picinke lámpásban élni.


A szereplőket illető átalakítások legnagyobb vesztesei a szultán, Jafar és Jágó. Előbbi elvesztette a nagyra nőtt gyerek jellemzőit, unalmas sablonkirály lett. Vele ellentétben Jafaron próbáltak turbózni: nem csupán hataloméhes, konkrét tervei vannak Agrabah birodalmával. Emellett adtak neki egy háttérsztorit, miszerint ő is Aladdinhoz hasonló utcagyerek volt, börtönben ült, örök másodikként éli az életét, és ebből elege van. Az, hogy Aladdin sötét tükörképének próbálják beállítani, nem lenne rossz ötlet, de a kidolgozatlanság miatt teljesen érdektelenre sikeredett. Az meg igazán nem Marwan Kenzari hibája, hogy emberként fel sem érhet a rajzfilmes gonoszhoz, akinek már a külleméből árad, hogy velejéig romlott. Jágóról sajnos nem sokat lehet írni, köze nincs a mesebeli szárnysegédhez, alig szerepel a filmben. Egyetlen pozitívum vele kapcsolatban, hogy Kassai Károly a magyar hangja.

A látvány még az, ahol a film nagy hátrányban van a meséhez képest. Ha megpróbálnák leutánozni a mese színkavalkádját, elnagyolt épületeit, és úgy általában a vizualitását, az rettentő giccsesnek hatna, így egy kicsit visszafogottabb, kompaktabb Agrabah-t kapunk, viszont a meséhez képest jobban próbálták átadni az arab világot, legyen szó a ruházatról vagy az épületekről. Ez a vizuális különbség válik kárára a szereplőknek is: Dzsinni értelemszerűen más, mint a mesében, ahogy Abu sem lesz olyan aranyos, mint a rajzolt maki. Viszont a film javára szóljon, hogy minden visszafogottság ellenére Dzsinni első felbukkanásakor beleadtak apait-anyait, hogy visszaadják a barlangos éneklés minden őrületét.

Apropó, az énekek. Ha valaki szerette az eredetit, az újradolgozásokban sem kell csalódnia. A legérezhetőbb változások Dzsinni dalain estek, ahogy egy kis beatboxos-rappes beütéssel Smithhez igazították őket, de ennek a karakternek ez is jól áll. Az Egy új élmény pedig a filmes változatban is képes enyhe libabőrözést kiváltani. Szerencsére a dalok a magyar változatban is többnyire a klasszikus fordítással szólnak – ott változtattak rajta, ahol annak idején a látványhoz írták a szöveget, de a látvány értelemszerűen megváltozott. Érdekesség: Aladdin énekhangja Miller Dávid, annak a Miller Zoltánnak a fia, aki a rajzfilmben is énekelte a tolvajfiú dalait.

Minden Disney-remake esetén az első kérdés, ami felmerül: szükség volt erre? A válasz az, hogy nem. De ha azt kérdezzük: jó film az Aladdin? Akkor a válasz egyértelmű igen. Szórakoztató, kedves, a történet tanulságai nem vesztek el, és kapunk néhány bónusz vonást is az ismert mesekarakterek jellemrajzába. Nyilván, sosem lesz olyan jó, mint az eredeti volt. Mégis megkapjuk tőle a legtöbbet, amit a rajzfilmtől is: a fülbemászó dalokat, a szeretnivaló hősöket és a közel-keleti varázslatot.

Gamekapocs értékelés: 6.5 

Rendezte: Guy Ritchie
Szereplők: Mena Massoud, Naomi Scott, Will Smith, Marwan Kenzari
Forgatókönyv: John Agusth, Vanessa Taylor
Zene: Alan Menken
Hazai premier: 2019. május 23. 

11 komment - szólj hozzá!