Sonic, a sündisznó filmkritika

Amikor a Sonic, a sündisznót először láttuk mozgásban, az egész világ elborzadt az animált sün láttán. A Paramount a panaszokra hallgatva átformálta a karaktert, az új Sonic pedig rendben van - a kérdés már csak az, hogy milyen a film alatta.

Sonic 1991-ben mutatkozott be a Sega Mega Drive-on, hogy versenyre keljen a Nintendo üdvöskéjével, Marióval. A kék sündisznó és barátai számtalan játékban, képregényben és rajzfilmsorozatban is megfordultak, de a gombafaló vízvezetékszerelő népszerűségével nem értek fel. Amikor 1993-ban Mario megkapta a saját élőszereplős filmadaptációját, nyilván a Sega sem maradhatott le – egy évvel később elkezdték tervezni a Sonic-filmet, amit hamar el is kaszáltak. Azt hiszem, jobb is így.

Kellett az idő, hogy a videojáték-adaptációk végre valamennyire megtalálják az egyensúlyt a két médium között. Az utóbbi években mintha kezdene megtörni az adaptációk közmondásos átka – a Warcraft: A kezdetek vagy a Pikachu, a detektív, ha hagyott is kívánnivalót maga után, szórakoztató, az alapanyagra figyelemmel lévő alkotásnak bizonyult. A Sonic, a sündisznó szerencsére ebbe a sorba illeszkedik, szóval legalább a filmek terén köröket ver Marióra.

A Sonic-játékok sosem az összetett történetükről voltak híresek. A kék süni rohan, gurul, robotokkal harcol, miközben gyűrűket és káoszsmaragdokat gyűjt – nagyjából ez az alapja a legtöbbnek. Ebből filmet faragni kihívást jelent, úgyhogy az elsőfilmes Jeff Fowler rendező és két forgatókönyvírója azt az utat választotta, amelyet például a Sonic X-rajzfilmsorozat is: áttették Sonicot a mi világunkba, hogy egy, az ebből a helyzetből eredő konfliktust kelljen megoldania.

Ennek megfelelően a filmen csupán leheletnyi időt töltünk Sonic dimenziójában, ahol a talaj természetétől fogva négyzetrácsos és az univerzum legfurcsább futópályáit alkotja. Sonic hamar a Földre kerül, ahol egyetlen dolga észrevétlennek maradni, és ehhez tökéletes hely a montanai Green Hills álmos városkája. A baj akkor üt be, amikor a kék sündisznó túltölti magát, és kontinensnyi áramkimaradást okoz, amire mindenki felfigyel.

Menekülnie kell, ebben pedig a Green Hill-i zsaru, Tom Wachowski lesz a segítségére, miközben az amerikai kormány utánuk küldi a különc Dr. Robotnikot. A furcsa páros Sonic dimenziókapu-nyitásra képes gyűrűit keresi, míg az őrült tudós az idegen sün energiáját szeretné megcsapolni.

A Sonic, a sündisznó csupán másfél óra, és a címszereplőjét tekintve az a legváratlanabb benne, hogy nem rohanással telik az egész. Nem kell félni, van itt akció dögivel, de ezzel együtt mégis egy jó ütemű buddy movie-t kapunk, amely Tom és Sonic összecsiszolódásáról szól.

A két karakter motivációi tiszták, sőt kifejezetten a szánkba rágják őket: Sonic magányos, mióta elhagyta az otthonát, Tom pedig éppen elhagyná azt, hogy végre igazi, élet-halál helyzetekben legyen rendőr. Meg persze ott van Dr. Robotnik, aki a nevezett élet-halál szituációért felelős. Erre a három szereplőre épül a film, de leginkább az eredeti Sega-figurák lesznek emlékezetesek.

A film kiadós hírverést csinált magának a megjelenése előtt, és nem a jó fajtából. Amikor megjelent az első előzetes, az internet egységesen hördült fel Sonic kinézetén – a Paramount végül hallgatott a rajongókra, eltolta a filmet néhány hónappal, és egy sokkal játékközelibb formát adott a főhősnek. Az új küllemével így nincs baj, és a személyisége is a helyén van: hebrencs, felelőtlen, de mindig jó szándékú, egyszóval létező figurának érződik. És ő felelős majdnem az összes, gyerekeknek célzott poénért az arcra eséstől a floss dance-ig.

A film nála is nagyobb sztárja azonban a Robotnikot alakító Jim Carrey; ha valaki, hát ő tuti élvezte a forgatást. Amennyiben nem vagy az Ace Ventura vagy A Maszk rajongója, a Sonic sem fog meggyőzni a figura létjogosultságáról, de az el- és felszabadult Carrey az egyik legjobb, ami ezzel a filmmel történhetett. Remek szövegei vannak, egyszerre hibbant és fenyegető.

Kettejük mellett az egykori Küklopsz, James Marsden kifejezetten sótlannak hat kisvárosi zsaruként. Tom Wachowskit az menti meg, hogy tudatosan a fárasztó vicceket elsütő karakterré alakították, akinek így az akcióhősös beszólásai megmaradnak ironikusnak, és az egész film alatt jó kontrasztja Sonicnak.

A látvány többnyire rendben van, de 2020-ban már el is várható, hogy a színészek közé keveredett CGI-lény ne essen le a képernyőről. Kapunk néhány üldözős, rohanós jelenetet, amelyeket hol az akcióra hegyeznek ki (mint a világon átívelő végső hajszát), hol a Higanyszál-féle lassítással élő poénokra (mint a kocsmai bunyó). Robotnik robotjai is szép számmal teszik tiszteletüket a kaland során, bár tekintve, hogy miféle találmányai vannak a játékokban, a film egyenfazonírozott, fehér tojásdrónjai elég unalmasak.

A Sonic zeneileg is megállja a helyét. Legyen szó akár a felhasznált dalbetétekről (ezek főleg a sebességről szólnak), akár Junkie XL dallamairól, mindig kellőképp szolgálják a látottakat – különösen a végső leszámolás aláfestése lett epikus. Olykor pedig a játékok klasszikus zenéjét is megidézik. Egyébként is számos kikacsintás van a forrásműre, de más franchise-ok is kapnak a popkulturális utalásokból.

Kézenfekvő lenne a már emlegetett Pikachu, a detektívhez hasonlítanom a Sonic-mozit, nekem a megnézése után mégis inkább a két Paddington-film jutott eszembe. Annyira persze nem bájos, de adott a szerethetőre konfigurált, antropomorf CGI-állat, akit valahogy mindenki természetesnek vesz ebben a fura világban, a színészek, akik kellőképp ellátják a szerepüket és a jólesően ripacs főgonosz. Ezt cakompakk tudnám nézni tovább is. Az utolsó jelenetek belengetik egy következő rész lehetőségét, és én nem bánnám, ha tényleg folytatnák.

Gamekapocs értékelés: 7 

Rendezte: Jeff Fowler
Szereplők: Ben Schwartz, Jim Carrey, James Marsden, Tika Sumpter
Forgatókönyv: Pat Casey, Josh Miller
Zene: Junkie XL
Hazai premier: 2020. február 13.

47 komment - szólj hozzá!