Tenet filmkritika

Habár nem reformálja meg az eddigi munkásságát a Tenettel, Christopher Nolan így is az egyik "legkevésbé hollywoodias hollywoodi" rendező maradt, és ennek köszönhetően az idei év egyik legkellemesebb moziélményét szállította.

Igaz, ez nem éppen a legnagyobb kihívás az idén kialakult helyzetre való tekintettel, hiszen a mozik gyakorlatilag egy fél éve a kispadon töltik a pihenőjüket. Ettől függetlenül az előbb említett képzavart nem lehet az író/rendezőtől elvitatni, mivel már az eddigi alkotásaiban is bizonyította, hogy a hatalmas költségvetések ellenére sosem viszi el a filmjeit a Transformers- vagy a Halálos iramban-féle popcornmozik irányába. Nolan a megkapó látvány mellé mindig is megőrizte a 2000-ben berobbant filmjének, a Mementónak a varázsát a csavaros, feszes és nem utolsósorban figyelmet igénylő cselekményvezetésével. Nincs ez másként jelen mozifilmünk, a Tenet esetében sem.

A John David Washington által megformált protagonistánk - akire egyébként végig így fognak hivatkozni a filmben – egy nem hétköznapi toborzás után a Tenet nevet viselő titkos alakulatban találja magát, akik olyan nem elhanyagolható dolgokkal foglalkoznak a hétköznapokban, mint például a harmadik világháború elkerülése és/vagy az apokalipszis megelőzése. Most is épp azon vannak, hogy kiderítsék, hogyan kerültek olyan, úgynevezett inverzitást kapott tárgyak a világunkba, amikre fordítva hat az idő múlása, tehát a mi idősíkunban úgy érzékeljük őket, mintha visszafelé haladnának az időben és térben. Ez először mókásnak is tűnhet, azonban hősünknek gyorsan (és rengeteg kamufizikával fűszerezve) felvázolják, hogy aki képes ilyen tárgyakat “készíteni” az az egész univerzum működésére veszéllyel lehet. Ezért hát megindul a versenyfutás az idővel, az idő ellen és jó párszor az idővel visszafelé.

Sajnos ezúttal Nolan nem spanolt olyan jót Kip Thorne elméleti fizikussal, mint a Csillagok között esetében, ezért a film gyakran kéri a nézőjét, hogy fogadja el az egyes paradoxonokat, vagy hogy ne tudja, hanem inkább érezze, ami épp történik. Ezzel egyébként nincsen akkora probléma, a film logikusan van felépítve (már amennyire a saját béklyói engedik), és habár sok helyen hallottam, hogy “ha nem értetted az Eredetet, akkor a Tenettel ne is próbálkozz”, ezt azért erős túlzásnak érzem. Az időmanipulálás ábrázolása, bár megtévesztő lehet, ez igazából csak a film szemfényvesztése, amivel okosabbnak próbálja eladni magát, mint ami valójában - talán egy kis önreflektálás lenne ez a Tökéletes Trükkre? Amennyiben elfogadjuk a Quantum Break (csakhogy egy kis videojátékos vonulatot is csempésszek a filmkritikába) tojásos elméletét az időről, akkor nem csak sejteni fogjuk, hogy hová fut ki a sztori, de sajnos a csavarok sem fognak akkorát ütni, mint ahogy azt tervezték.

Ettől függetlenül a Tenet, akárcsak a rendező legutóbbi filmje, a Dunkirk, már az első jelenetnél megfog és őrült tempóba kapcsol, de a második világháborús filmmel ellentétben itt a hosszabb játékidő miatt néha hagy pihenni is minket a direktor. Ezzel kapcsolatban tapasztaltam némi problémát Nolan új filmjében, valahogy az volt az érzésem, hogy egyes részeknél az indokoltnál jóval többet időztünk, ahol pedig el tudtam volna viselni még pár extra jelenetet, ott már jött is a vágás. Hasonló inkonzisztenciát éreztem az aláfestő zenénél is, hiszen a rezidens zeneszerzőt, Hans Zimmert, ezúttal a svéd Ludwig Göransson váltotta, aki a Fekete Párduccal, valamint legutóbb a The Mandaloriannal már bizonyította a tehetségét. Nem is a Tenet lesz az első szégyenfolt a rezüméjén, ugyanakkor mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a legtöbb esetben a dallamot nélkülöző, égig feltekert basszusai inkább hatásvadász hangulatot kölcsönöznek filmnek, mintsem olyan maradandó fülorgiát, mint mondjuk - a Nolan/Zimmer párosnál maradva - a Sötét Lovag témája. 

A monumentalitás egyébként egy elég kifejező jelző a Tenetre, hiszen a zene mellett a látvány is ennek az átadására törekszik, amin - hogy egy klasszikust idézzek - nem spóroltak semmivel. A 205 millió dolláros büdzsé abszolút meglátszik a filmen, ami a csúcspontját nem is a filmvégi képsoroknál, hanem a híressé vált jelenetnél, a valódi Boeing 747-es hangárba vezetésénél éri el. Ugyanakkor hiányzott ezekből többek között az Eredetre jellemző ötletes és egyedi képi megvalósítás - így bár minden grandiózus, kreatívnak már kevésbé mondható. Az időben összevissza mozgó jelenetek viszont hatásosak voltak, de nálam néha már-már komikusnak hatottak, és nem hinném, hogy a készítők szándéka ez volt.

Gondolom, a sorokból kiérződik, hogy a Tenetet nem éppen a története miatt fogjuk szeretni, ami a rendező eddigi munkásságát tekintve bár furcsa, a Dunkirk után nem annyira meglepő. Ez sajnos a szereplőkön is érződik, akikkel inkább csak sodródunk a történet alatt, mintsem szimpatizálunk velünk.  Nem a színészekkel van a probléma, mert a fentebb már említett John David Washington tökéletesen hozza a “héjat”, amibe a néző belebújhat, és az elmúlt időben szemmel láthatóan megvillantja a tehetségét mindenki kedvenc vámpírja, Robert Pattinson is - még ha itt is akad pár kínos fejvakarásra késztető jelenete. Igaz, az utóbbi javarészt a forgatókönyv hibája, ahogyan például Elizabeth Debicki is hiába tesz bele apait-anyait a szerepébe, ha ez a karakter kimerül a megmentésre szoruló anyaoroszlán-sablonban, ami csak a film legvégén változik meg. Valahogy Nolannek 20 év után sem sikerül egy markáns női karaktert a vászonra vinnie. Ellenben Kenneth Branagh ügyeletes rosszfiúja, bár nem lesz egy maradandó antagonista, így is igazi vérfagyasztó jelenség a képernyőn, amit egyedül a magyar szinkron próbál megcsáklyázni olykor-olykor. Michael Caine cameója pedig megmosolyogtató, de olyan, mint a fülledt nyári napon a zivatar: örülünk neki, de öt perc múlva már el is tűnt.

A fenti soraim talán azt a benyomást kelthetik, hogy nem szórakoztam jól a Teneten, ami messze nem igaz. És ez nem csak a féléves mozis elvonási tünetek utáni első dózis nyújtotta eufóriának köszönhető, hanem mert Christopher Nolan akciófilmje minden hibája ellenére is kimagasló filmes élményt nyújt a mostanában futószalagon érkező Marvel/DC-féle képregény-adaptációk és Disney élőszereplős remake-ek tengerében. Csak épp a direktor eddigi munkásságát figyelembe véve nagyon magasra lett helyezve az a bizonyos léc, így nehéz leküzdeni az érzést, ami végigkísér minket a 150 perc alatt: ha láttál már egy Nolan-filmet, akkor már láttad a Tenetet is.

Gamekapocs értékelés: 7

Rendezte: Christopher Nolan
Szereplők: John David Washington, Robert Pattinson, Elizabeth Debicki, Aaron Taylor-Johnson, Kenneth Branagh,Clémence Poésy, Michael Caine
Forgatókönyv: Christopher Nolan
Zene: Ludwig Göransson
Hazai premier: 2020. augusztus 26.

24 komment - szólj hozzá!