Nemrég a boltok polcaira került a Fast & Furious nevű hiphop/rap formáció tizedik nagylemeze, a Fast X. A hosszú múltra visszatekintő banda még 2001-ben alakult, és még ugyanabban az évben kihozták debütáló albumukat (The Fast and the Furious), amely kifejezetten szép sikert aratott, még annak ellenére is, hogy stílusuk aligha hatott újnak vagy korszakalkotónak, sőt, lényegében a ’90-s évekbeli grunge zenekar, a Point Break, valamint az egy esztendővel korábban a köztudatba robbant techno csapat, a Midnight Club hangzását majmolták. Viszont olyan jól eltalálták az arányokat, hogy a közönséget ez egyáltalán nem zavarta (a profi kritikusokat annál inkább), és a bemutatkozó anyag csakhamar kétszeres platinalemez lett. Történetüket áttekintve nem különösebben nehéz bekategorizálni a Fast & Furioust. Nem valami jó zenészek, ámde jó nótákat írna, ami a széles körű mainstream irányzaton belül gyorsan megtalálta a maga közönségét. Vin Diesel már a banda pályafutásának elején sem volt valami tehetséges, nagy zenei tudással rendelkező frontember, ahogy a másodhegedűs, azóta már elhunyt Paul Walker sem az egyedi ritmusérzékével vette le a hallgatókat a lábáról, a többi, a bandában maximum csak huszadrangú tagokként feszítő emberekről nem is beszélve.
Viszont egyszerűen van érzékük a fülbemászó slágerek kiagyalásához, van karizmájuk, ami bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a kissé álkeménykedő, pozőr produkciót. A mennybemenetel után sokan papírforma szerűen el is hitték magukról, hogy ők bizony többre hivatottak: rengeteg zenekar van a történelemben, akik a sikert megízlelve és hatalmas egójuktól hajtva saját útjukat kezdik járni – a Fast & Furious esetében sem alakult ez másképp. Az első album után Paulon kívül gyakorlatilag mindenki szólókarrierbe kezdett (később ő is ugyanerre adta a fejét – képzelhetitek mennyi sikerrel), és bár a bandának ezután sem ment rosszul, a harmadik lemeznél (Tokyo Drift) már komolyan rezgett a léc, ráadásul a kivált zenészek nem nagyon tudtak egyedül befutni, így nem volt más hátra, mint újjáalakulni és visszatérni a kaptafához.
És a dolog nem is sült el rosszul: a 2009-es anyag (aminek egyszerűen csak a Fast & Furious címet adták, ezzel tudatosítva, hogy mostantól ők az egyetlen, megkérdőjelezhetetlen CSAPAT) ismét szép eladási számokat produkált (Vin időközben a frontemberség mellett megvette a névhasználati jogot is, szóval onnantól fogva ő rendelkezhetett minden zenekarral kapcsolatos üggyel is), de amellett sem szabad elmenni, hogy a dalokból kihallatszott némi kísérletezgetés is. Új ütemekkel, új beatekkel, valamivel bonyolultabb, színesebb dalszövegekkel próbálkoztak, ez a friss irány végül a következő, immár ötödik albumnál (Fast Five) kristályosodott ki, és nagyban meghatározta az elkövetkezendő évek hangzását és stílusát. Az a lemez elsöprő sikert aratott, a közönség és az újságírók egyetlen egy összefüggő tudatként borultak le a Fast & Furious előtt, ráadásul az új tagok, főleg Dwayne Johnson belépését is hihetetlenül dicsérték. Hatalmas világkörüli turnéra indultak, több tucat arénát töltöttek meg, egy konkrét divatot meglovagoló wannabe-kből a 2010-es évek meghatározó zenei szenzációjává váltak.
A hatodik lemez is szépen fogyott, a hetedik (Furious 7) viszont minden várakozást felülmúlt a maga több mint 15 millió eladott példányával – egyértelmű volt, hogy a brancs csúcsra ért. Egyre növekvő, tényleg példaértékű népszerűségükhöz Paul hirtelen halála is nagyban hozzájárult, aki még a lemez felvétele közben távozott az örök vadászmezőkre – így az anyag nem csupán a Fast & Furious munkásságának az ékköve lett, de méltó emléket is állított az elhunyt művésznek. Rengeteg zenekarral esett már meg, hogy a csúcs elérése után fokozatos lejtmenet jön, hiszen ritkán fordul elő, hogy egy banda az abszolút zenitjét követően képes felülmúlni vagy legalábbis megismételni a korábbi sikereket – velük is valami ilyesmi történt.
Mert bár a nyolcadik lemez (The Fate of the Furious) a The Submarine vagy az Army of the Zombie Cars című slágere hangosabban, fülszaggatóbban szólt, sőt, még komoly háttérvokálokat is tettek bele, ezek mégsem múlták felül az előző album ütős szerzeményeit, ráadásul Paulnak sem voltak már kiadatlan felvételei, amit odaszerkeszthettek volna Vin bárgyú, ámde mégis közönségkedvenccé avanzsálódott refrénjei mellé. Szóval a folyamatos vissza-visszakacsintgatás, no meg Vin, a médiának tett egyre erőltetettebb nyilatkozatai miatt már a rajongók is Paul Walker Hakni Bandnek kezdték gúnyolni őket. Ettől függetlenül az album jól fogyott, ahogyan a folytatás, az F9 is (utóbbi a Covid-láz idején jelent meg, így nem tudták kielégítő módon promotálni koncertekkel, ám ez nem szegte kedvét a fanoknak), de közben, ahogy sok más banda, aki régóta űzi a szakmát, ők sem tudták elkerülni, hogy ne legyenek önmaguk karikatúrái, önmaguk paródiái.
Szóval annak fényében, hogy egy ideje már nem maradt más, mint a jól bevált slágerek ismételgetése (az új lemezen hallható Exploding Ball, a Double Chopper, vagy a Dam Race szövegei lényegében majdnem ugyanazok, mint a Rio Safe, a Dubai Jump és a Torpedo Kicked Away című dalok szövegei, csak néhány kulcsszót cseréltek ki), és mivel mostanra már tényleg mindent hallottunk és azt is vagy százszor, mégis mit lehetne elmondani erről a tizedik albumról? Hosszabb, hangosabb, pattogósabb, pörgősebb, hallatszik rajta az igyekezet, érezni lehet a bandán, hogy vért izzadva próbálják meg felülmúlni a korábbi sikereiket, csakhogy ezzel épp ellenkező hatást érnek el.
A Fast & Furious már megjárta a mennyországot, elértek mindent, amit egy ilyen csapat el tud érni, saját szintjük legjobbját produkálták, és akár fejre is állhatnak, vért is szarhatnak, de azok az idők már elmúltak, amikor frappáns húzásokkal definiálták újra önmagukat és lemezről lemezre sikerrel húztak lapot 19-re. Valószínűleg ezt a banda karrierjének aranykorában nagy szerepet játszó zenei producer, Justin Lin is látta, akit itt már csak a háttérből irányított, de ez már egyébként is csak Vin egopolírozásáról szól, aki véleményem szerint az egyetlen olyan tag, aki még képes ezt a hülyeséget komolyan venni.
Ő a videóklipekben és a koncerteken is szigorú arcot vág, és a lemezt is ugyanazzal a megszokott, dörmögő flow-val nyomja végig. Őmellette mindenki csak másodhegedűs lehet, ugyanúgy, mint annak idején Paul (az mondjuk meglepő, hogy ezúttal egyetlen egy Paul Walker tribute dalt sem kapunk, de ez talán nem is baj), de még azok az út közben csatlakozott vendégek is, akik bár jó zenészek, az utóbbi években már nem tudtak jó dalokat írni (Charlize Theron, Helen Mirren, stb.). Mindenesetre hiába ő a főkolompos, az új belépőként érkező Jason Momoa mégis ellopja tőle a showt: üdébb, vonzóbb zenei repertoárral rendelkezik. Szövegei szórakoztatóak, karizmája duzzad az energiától, a rímei a helyükön vannak, túl is tolja, de ez teljesen rendben van, ide pont ez kell.
A Fast X egyáltalán nem olyan borzalmas, legalábbis az előző két albumhoz képest. Simán el lehet hallgatni főzés, takarítás, autószerelés, vagy épp gyúrás közben, vannak rajta fülbemászó ütemek, még egy-két közepesen érdekes sláger is becsúszik, és az továbbra is a banda mellett szól, hogy a konkurencia többségével szemben ők félig-meddig még mindig a klasszikus irányzatot képviselik. Azaz nem a YouTube-os, 15-perc-hírneves, kattintásvadász hülyeségekre hajtanak, és nem a manapság trendi irányzatokat (pl. a mumble rapet) lovagolják meg, hanem az öreg iskola zenei struktúrájának hagyományait vallják. Ettől függetlenül egyre inkább fárad a formula: elvileg két év múlva jön az utolsó lemezük, egy nagyszabású, búcsúként is felfogható világkörüli turnéval karöltve, és utána végleg szögre akasztják a mikrofont. Nem is baj, mert láthatóan ők maguk sincsenek tisztában a saját behatárolt képességeikkel, és minél jobban hasítani akarnak, annál inkább távolabb kerül az a csúcs, ahova a Furious 7-tel kapaszkodtak fel.
Gamekapocs értékelés: 6
Producer: Louis Leterrier
Társproducer: Neal H. Moritz, Vin Diesel, Justin Lin, Jeff Kirschenbaum, Samantha Vincent
Dalszövegíró: Dan Mazeau, Justin Lin
Előadók: Vin Diesel, Michelle Rodriguez, Tyrese Gibson, Chris "Ludacris" Bridges, John Cena, Nathalie Emmanuel, Jordana Brewster, Sung Kang, Scott Eastwood, Daniela Melchior, Alan Ritchson, Helen Mirren, Brie Larson, Rita Moreno, Jason Statham, Jason Momoa, Charlize Theron
Keverés: Brian Tyler
Művészeti vezető: Stephen F. Windon
Mastering: Dylan Highsmith, Kelly Matsumoto, Laura Yanovich, Corbin Mehl
Kiadó: Universal Music Group
Hossz: 141 perc
Megjelenés: 2023. május 18.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.