Marvelek filmkritika

Ha nekem 2012-ben, az első Bosszúállóknál valaki azt mondja, hogy 11 évvel később úgy ülök be egy Marvel-filmre, mintha a fogamat húznák, élből kiröhögtem volna. Akkor és ott valami olyasmit láttunk, ami a gyöngyvásznon addig még nem fordult elő, legalábbis nem ilyen formában: a kölyökként rongyosra olvasott képregényfüzetek életre keltek, a szemünk előtt elevenedtek meg a taknyosként elképzelt jelenetek, legvadabb álmaink váltak valóra, pont úgy, pont olyan alapossággal, pont olyan hozzáértéssel, ahogy arra minden gyermeklelkű rajongó vágyik. A szuperhősmánia egy csapásra a tetőfokára hágott, és onnantól kezdve nem volt megállás: töméntelen mennyiségű film, még ennél is több fan, elképesztő bevételi rekordok, töretlen siker, egy teljesen példátlan, egyedülálló franchise a mozgóképes történelemben – felesleges tovább magyaráznom, a lényeget úgyis tudjátok. Aztán az MCU és vele együtt az egész zsáner népszerűsége 2019-ben a csúcsra ért – és ahogy az legtöbbször lenni szokott, nemcsak a filmeknél, hanem minden más művészeti ágban is, innen csak lefelé vezetett az út.

Sokat fordult a világ azóta. Ami tegnap népszerű volt, ma már lassan a haláltusáját vívja, ami annak idején egy ügyesen, precízen felépített univerzumnak számított, az mostanság egy túlbonyolított, mindenféle irányba szanaszét ágazó, értelmezhetetlen katyvasz lett, és az a közönség, amit egykoron bármivel be lehetett csábítani a moziba, amire Marvel logó volt vésve, az manapság már jóval mérsékeltebb érdeklődéssel, vagy egyenesen méla undorral fordul minden következő produkció felé. Ahogy mondani szokás, semmi sem tart örökké, az, hogy mi a probléma a jelenkori MCU-val, arról külön cikket lehetne írni, és egyébként is számtalanszor kielemezték már, de a legfontosabb gond, amit legújabb filmjükkel, a Marvelekkel már jó korán összefüggésbe hoztak, az nem más, mint a trendekért beáldozott tartalom. Az elmúlt két év különálló alkotásainak (beleértve a filmeket és a streaming-sorozatokat) semmi lényegük, csak kötelező, kvótaszerűen felskiccelt maszlagok, amelyek mögött semmiféle épkézláb konstrukció nincs, hogy merre, hova, hogyan. Csak egy biztos pont van, hogy a tartalom a háttérbe került. De nagyon.

Való igaz, a Marveleknek egyébként sem volt könnyű dolga, mivel előzményére, a 2019-es Marvel Kapitányra is hatalmas árnyékot vetett Brie Larson színésznő személye, aki sokak szerint tulajdonképpen az MCU első elhibázott castingja (és sajnos nem az utolsó), valamint megosztó nyilatkozataival is szépen sikerült megutáltatni magát a rajongókkal. Ettől függetlenül az a film lazán átlépte az 1 milliárd dolláros álomhatárt (ennél jobb bizonyíték nem is kell arra, hogy 4 éve a Marvel tényleg minden szempontból a csúcson volt – semmi sem jelentett számára elég nagy visszatartó erőt), azonban ma már más szelek fújnak.

A Marvelek esetében már a bemutató előtt azt vizionálta mindenki, hogy itt egy újabb film, amiben a tökéletes, hibátlan, erős, határozott, független nők agyba főbe verik majd a piros seggű páviánok intelligenciahányadosára lebutított mocskos, hímsoviniszta férfiakat. Ezen a meggyőződésen a filmhez kiadott előzetesek sem segítettek sokat, melyek ráadásul az MCU másik gyermekbetegségét, az ötpercenként beiktatott óvodás poénok újabb tornádóját és előrevetítették. Tehát tulajdonképpen még mozikba se került a film, de már mindenkinek a fejében kialakult egy nem túl hízelgő kép arról, hogy milyen lesz a Marvelek. Én sem számítottam másra, főleg azután, hogy már a Bosszúállók: Végjáték előtt is előfordult párszor, hogy Kevin Feige-ék teljesen hülyének néztek minket – és végülis miért pont most lenne ez másként?

Ehhez képest totál meglepő, hogy a Marvelek egyáltalán nem a fent leírt elemekkel operál – jobban mondva nem ezektől a sebektől vérzik. Nincsenek benne hányásig sulykolt mögöttes üzenetek, nincs túltolt girl power, a feminista felhangok sem futnak ész nélkül a falnak, a főszereplő trió nem villantja meg minden jelenetben minimum kétszer azt a bizonyos lesajnáló félmosolyt a férfitársakkal szemben, nem csinál szánalmas, agyhalott pojácát minden y-kromoszómás karakterből (bár szegény Nick Furyt megint sikerült kiherélni, de a Titkos invázió után ez már nem oszt, nem szoroz), és még Brie Larson sem azt az arrogáns, irritálóan fellengzős figurát hozza, amitől eddig két filmben fogtuk a fejünket. Az akciójelenetek összességében korrektek, félig-meddig jól sikerül kihasználni a sztori gerinceként szolgáló teleportálgatós témát, a helycserés helyzetkomikum is működik, a poénok hellyel-közzel rendben vannak (noha ettől függetlenül egy-két kínos szóvicc, valamint egy jóízlésű ember számára egyenesen vállalhatatlan musical-szekvencia azért becsúszik, ami mintha egy élőszereplős Disney-meséből lenne átemelve), Iman Vellani Ms. Marvelként pedig zokszó nélkül ellopja a showt, egyáltalán nem annyira kretén, mint amennyire a trailerek alapján számítani lehetett rá.

A negatívumokat egészen máshol kell keresni. Állandóan megy a panaszkodás a két és fél meg a három órás játékidők miatt, rendre felmerül a kérdés, hogy miért nem tudnak az írók és a rendezők például 90 vagy 100 percben mesélni – nos, imáink meghallgatásra találtak, igaz, nincs benne sok köszönet. A Marvelek ugyan az eddigi legrövidebb MCU-film, de hát hiába vágták 105 percesre, ha alapjában véve nem képesek 105 percben mesélni. A vágónak amúgy is kijár egy kiadós saller, noha valószínűleg a direktor, Nia DaCosta sem áll a helyzet magaslatán, ha koncepcióról és következetes narratíváról van szó.

Előbbi számlájára lehet írni a film kibontatlanul maradt alapszituációját, hogy a figurákat csak úgy beledobják az események sodrásába, és utána is csak ugrál össze-vissza a sztori egyik bolygóról és helyszínről a másikra. Hogy az alig több mint másfél óra semminek és senkinek nem hagy időt kibontakozni, így képtelenség bárminek is átérezni a súlyát. Hogy a hanyagul felvázolt konfliktus semmiféle kapaszkodót, nagy tétekkel bíró izgalom-faktort nem kínál, ezért nem tudja érdemben megmozgatni a nézőt – és hogy ezek miatt tulajdonképpen kiszúrja az ember szemét a tény, hogy ebből a filmből konkrétan komplett jelenetek hiányoznak, a fájdalmasan kidolgozatlan történet pedig mind a harmatgyenge, elpazarolt főgonoszt, mind a normális, logikusan végigvezetett narratíva esélyét is magával húzza. Ennek nyomán el is jutunk az utóbbi problémához, azaz Nia DaCostához, akinek mintha fogalma sem lenne arról, hogyan épül fel egy film, mik azok a több évtizedes, kőtáblára felvésett, szent és megkerülhetetlen alapszabályok, amiket minden rendezőnek követnie kell, műfajtól, korszaktól és trendektől függetlenül.

Tudjátok, ami miatt azt mondjuk egy mozgóképes alkotásra, hogy igen, ez egy FILM: van eleje, közepe, vége, van egy kiindulópont, amiben megágyaznak az alapkonfliktusnak, amit aztán a közepén felszolgálnak, aztán végül a fináléban szépen lezárják azt, esetleg nyitva hagynak néhány ajtót a folytatásnak. Sok mindent el lehet mondani az MCU-ról, de ez eddig egészen jól ment nekik: akár jó, akár rossz volt a végeredmény, az mégiscsak FILM volt, az örökérvényű filmnyelvi előírásokhoz ragaszkodó alkotás – a Marvelek meg olyan, mintha csak úgy összevágták volna a jeleneteket, bármiféle tudatos koncepció nélkül. Ezen a ponton mondjuk lehetne vitatkozni azon, hogy ez mennyire a vágó és mennyire a rendező hibája. De amíg az utólag össze-vissza módosított cselekménynél akár a stúdió is elviheti a balhét (ugyanis a Marvelek már két éve leforogott, az időközben megváltozott klímával pedig nem tudtak annyira lépést tartani, hogy ezt a filmet úgy fazonírozzák át, hogy a végén ne lógjon ki a lóláb), a mesterkélt, erőtlen dramaturgiáért és az értelmetlen túldramatizálásért aligha lehetne Nia DaCostán kívül mást elővenni.

Az tovább tetézi a gondokat, hogy a Marvelek nyugodtan jöhetett volna a Disney+-ra, és nem csak azért, mert a sztori semmit sem tesz hozzá a multiverzumos szálhoz (illetve a stáblista közbeni plusz jelenet előrevetít valami fontosat, de erre kár volt egy teljes filmet pazarolni), hanem mert hiába költöttek rá majdnem 300 millió dollárt, baromira nem látszik meg rajta. Szépnek szép, a CGI sem borzalmas, de valahogy nem annyira látványos, nem annyira epikus, mint az egy nagyköltségvetésű hollywoodi blockbustertől, vagy még inkább, egy MCU-filmtől elvárható. Csupán egy átlagos, valódi tétek nélküli töltelékfilm, ha úgy tetszik, egy sorozat (mert 30 mozifilm után ezt a frencsájzt most már nyugodtan hívhatjuk sorozatnak) filler epizódja – a mozit nyugodtan ki lehet hagyni, elég megvárni a streaminges premiert, de egyébként sem zavar sok vizet. Ellenben nem bánt senkit, nem is fáj annyira, bőven nézhető, igazi agykikapcsolós bugyutaság, volt már ennél ezerszer rosszabb a helyzet Marvel-fronton. Szóval mindent összevetve nem jó, de sokkal jobb, mint a híre.

Gamekapocs értékelés: 6

Eredeti cím: The Marvels
Rendező: Nia DaCosta
Producer: Kevin Feige
Forgatókönyv: Nia DaCosta, Megan McDonnell, Elissa Karasik
Szereplők: Brie Larson, Teyonah Parris, Iman Vellani, Zawe Ashton, Gary Lewis, Park Seo-joon, Zenobia Shroff, Mohan Kapur, Saagar Shaikh, Samuel L. Jackson
Zene: Laura Karpman
Operatőr: Sean Bobbitt
Vágó: Catrin Hedström, Evan Schiff
Gyártó: Marvel Studios
Forgalmazó: Walt Disney Studios Motion Pictures
Játékidő: 105 perc
Eredeti premier: 2023. november 10.
Hazai premier: 2023. november 9.