Most fejeztem be a "Harry Potter: A halál ereklyéi"-nek az olvasását, 20 éves fejjel. De bevallom életem egyik legszebb és legnagyobb kalandja volt. A könyv úgy ragadott magával mint egy dehopponáló mágus (nemtudom miért nem jut most jobb hasonlat az eszembe:) ) és vitt magával hét vaskos köteten keresztül. Együtt nevettem, rettegtem és feszengetem az izgalomtól ahogy időt és teret kizárva haladtam végig a könyvek oldalain. Még sírtam is. Cedric halála még nem annyira, Siriusé már inkább, viszont Dubledore halála eltörte nálam a mécsest, pláne a temetés. Aztán Fred, Tonks meg Lupin, persze Mordon, Hedvig meg a többi rokonszenves velünk élő szereplő halála is belemarkolt néha a lelkembe, és még most is ha így a végén rájuk gondolok. De leginkább Harry végső menetele a tiltott rengeteg fele hozta ki belőlem a zokogást. Az egyik leg drámaibb jelenet az egész könyvben, én már azért adnék egy Oscart ha a filmben fele annyira vissza tudnák ezt a tusát adni. Gyönyörű és egyben zseniális... A hatodik könyv elolvasása után pár napos depresszióba sülyedtem. Rettenetes volt, valószínűleg az is hozzájárult hogy rekord idő alatt olvastam el a könyv nagyrészét, ráadásul következő héten még három irdatlan komoly vizsga is várt rám (jövőhéten kettő van de szerencsére kissebb a tét:) ). Emlékszem a vonaton ülve olvastam el azt a részt mikor Harry először megcsókolja Ginnyt. Akkor én is Harry lettem, olyan voltam mint egy kislány aki kedvenc a szappanoperája következő részén izgul, szinte azt is ki merem mondani hogy kicsit akkor mintha én is szerelmes lettem volna. Azokban a napokban szerettem volna Harry lenni, szerettem volna részese lenni annak a világnak, a valóság elkeserítően szinte kétségbeejtően unalmasnak és száraznak tűnt, és megkockáztatok egy enyhe jelenidőt is. Önkénytelenül mindenbe varázslatot láttam, minden szituácóban arra gondoltam, vajon mit szólna Dumbledore, hogy reagálnák le a szereplők, és képzelenteben mindenikük a barátom volt. Meg persze minden hosszúkás vékony tárgyba pálcát képzeltem bele:). Nagyon félek hogy a következő pár napom is ilyen lesz. Persze készültem is rá, ha jelentkeznek a ppt (Poszt Potter Trauma, mivel még neve is van) tünetei rögtön elkezdem a frissen vásárolt „Vaják:Az utolsó kívánság”-ot, illetve vár rám még egy Dragon Age 2 befejezés, amit direkt mostanra tartogattam, hogy meglegyen az elegendő fantasy utánpótlás. Hihetetlen sóvárgás lesz urrá az emberen, hogy milyen szép lenne ha mindez nem egy wales-i írónő agyának a szüleménye lenne, hanem egy eddig előlünk jól eltitkolt világ. Aztán tovább megy a képzeletünk: mivan ha én is egy varázsló vagyok? Ha kis időre is de jó újra gyereknek lenni és eljátszadozni ezekkel a gondolatokkal, ídővel úgyis visszarángat magába a hideg valóság. De azt merem feltételezni hogy nem csak ennyi szerepe van ezeknek a könyveknek, hogy kicsit újra gyermekek lehetünk általa (pláne, hogy többségében gyerekek olvassák), hanem hogy gondosan elrejtve a sorok között egy mély és gazdag tartalom van, amely mint az alattomos tolvaj belopózik a lelkünkbe és a gondolatainkba. Hiszem és remélem hogy e könyvek által ha egy nagyon kicsit is de jobb lett a világ...
Még rengeteget tudnék írni de túl sok minden kavarog most bennem és kicsit szorít is az időm. Az én mondanivalóm az, az elkalandozás és önfejtegetés végére érve az, hogy bár a Harry Potter egy, a világunkba ültetett mese, nem holmi orosz realista vagy megvliágosodott francia egetrengetően komoly és irodalmilag felbecsülhetetlen műve, mégis a maga nemében páratlan és nem győzöm hangsúlyzoni: zseniális. Szeretném ha most mindet el tudnám felejteni és az egészet újra átélhetném... Szerettem, és kicsit keserű hogy vége. Ezért ajánlani tudom minden egyes embernek aki nem olvasta el(habár remélem ezt csak olyanok olvassák, akik már végigfutottak mind a hét részen), hogy tegye félre a nagyképüsködő, gőgös és divatos szkepticizmust ami a Harry Potter világát övezi(amelyből én is kivettem a magam részét amíg egy fura dolog rá nem vitt hogy elkezdjem), és tegyen egy próbát. Szerintem nagyon megéri.
Köszönöm J.K. Rowling ezt az élményt.
Illetve neked is kedves GK tag hogy végigolvastad bejegyzésemet, remélem nem akasztottalak ki nagyon:). Üdv, és további szép napot
A filmekkel kapcs, egyet értek veled drakecsaj, szerintem is a hatodik részt elég keményen elbaltázták, a többi még a úgy ahogy megteszi (a 7/1-et még nem láttam, de remélem vetíteni fogják a lezáró résszel együtt, akkor szeretném fullosan, moziban megnézni).
A 7. rész lenne a legjobb könyv. Lenne, de nem az, mert szerény véleményem szerint, a vége az iromány hangulatához képest túlontúl...hmm...mit is írjak? Na, túlontúl csöpögős lett. Szép, meg minden, de az embernek egyből hiányérzete támad. Túl kisstílű befejezés, szerintem. Ezekkel együtt a végső, halálba való menetelés tényleg nagyon megindító. Még én is elérzékenyültem kissé, pedig abszolút nem jellemző rám az ilyesmi. :)
Így a végére, még az írnám, hogy az én kedvencem a 4-es könyv volt. Az a sok fantasy elem, az új szereplők, meg én amúgy is nagyon vonzódom ehhez a próba témához. Sajnos a film abból is elég rossz lett. Megcsúfolása volt néhol a könyv-sorozatnak, de be kell látni, egy nagyobb horderejű írás sem kerülheti el, hogy filmet forgassanak belőle. Az esetek többségében rossz filmet. Azért Az azkabani fogoly és a 7/1 egész jó lett.
Úgy is van ahogy leírtad, szívemből szóltál. A HP könyvek nagyon jók, korosztályra való tekintet nélkül. A 30 éves bátyámat is rászoktattam, de anyumat nem tudtam sajnos :)
Bár a filmes megvalósítás néhány részben elég gyatrára sikeredett a könyvhöz képest, de ez a 7. rész (két részbe lebontva) nagyon ütős lesz. A 6. rész miatt fájt a szívem hogy elpoénkodták, holott nagyon komoly volt a 6. kötet is, amiben nagyon sok mindent meg lehetett tudni Voldiról, de kb. 15 percben ezt le is rendezték (mondanom se kell sok mindent kihagytak).
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.