Emberi kapcsolatok nélkül valószínűleg nem élhetnénk teljes életet. Kellenek szerelmek és párkapcsolatok, azért hogy valakivel éreztethessük, hogy fontos nekünk, illetve hogy elhiggyük azt, mi is jelenthetjük valakinek magát a világot. Kellenek barátok, hogy a fentiekből következő esetleges csalódásokat segítsenek szétoszlatni bennünk... szükségünk van arra, hogy valaki levegye vállunkról a súlyos terheket, különben  mindannyiszor megszakadnánk. De mi alapján választunk magunknak társat? Mi kell ahhoz, hogy egy teljesen közömbös emberből barát, vagy akár szerető váljék?

   Az azonnali szimpátia mindennél fontosabb. Akit elsőre megkedvelünk, annak könnyebben engednünk belátást szívünkbe, lelkünkbe. A kellemes megjelenés, az azonos érdeklődési kör, a teljes elfogadás és támogatás jelei mind-mind hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy egy életre szóló barátságot kössünk.  Azonos neműek esetében csupán ily egyszerű a recept, habár vélemény szerint azért a fiúk körében gördülékenyebben alakulhatnak ki kebelbarátságok.

   Ha viszont két különböző nemű személy kerül közelebbi kapcsolatba, akkor az könnyen átcsaphat szerelembe is, rosszabbik esetben csak az egyik fél-, jobbik esetben mindkét fél részéről. Gyakran pont azért kezd el egyik a másikkal barátkozni, mert iszonyatosan érzi a két test, a két lélek vonzalmát, még akkor is, ha ez nem feltétlenül van így. Naiv ábrándozásuk csupán tulajdon lábuk alatt ássa egyre mélyebbre a gödröt. Lehet, hogy ennek tudatában is van az illető, de nem érdekli... túlságosan is megfogta az általa oly hőn áhított személy szeme, mosolya, hangja, kisugárzása. Ha fáj is neki a plátóiság, akkor is megy, hajtja magát, nem hajlandó feladni a küzdelmet, szíve viszi előre, akár a csatában a megsebzett katonát hona iránt érzett mélységes szeretete. Inkább a kínzást választja, mint a megadást, hisz az neki egyenlő lenne a halállal. Szomorú reménye az idő múlásával egyre hatalmasabbá növeli lelke kétségbeesését, de legalább mindig ott van számára a remény.

Na, de kicsit elkalandoztam... Egy szó, mint száz, ha valami megfog a másikban legyen szó barátságról, vagy szerelemről, akkor az nem ereszt, életed végéig bilincsbe, vagy szivárványba köti a kezedet. Attól függ, hogy a másik is kitart-e melletted, vagy sem. 

   A fentiekben a viszonzatlan szerelemről áradoztam, de én nem így gondolkodom felőle... Szerintem, ha valaki óriási szeretete ellenére nem érez semmit a másikban, akkor hagyni kell az egészet a fenébe, mert még a végén a sok ámítás és csalódás fekélyt mar az ember lelkébe. Egy soha be nem gyógyuló sebet, amely csak úgy ontja magából a boldogság keserű vérét... a végén annyira kivérezteti, hogy még emléke is eltűnik az öröm forrásának, és belülről nem itat át minket más, csak a keserűség. Ezt ugye senki sem akarja? Mindent meg kell tenni e dolog elkerülése végett, ha kell inkább utáljuk meg azt a bizonyos személyt... jobb elveszíteni egy barátot, mint boldogtalanná forgácsolni az egész életet.

   Tehát csak akkor állapodjunk meg valaki mellett, ha érezzük az oda vissza működő szimpátiát és tiszteletet, ha könnyedén el tudunk mélyülni a másik személyiségében, és a bánat fogalma még csak fel sem merül bennünk a vele folytatott beszélgetésben. Ha valaki legalább egy ilyen embert talál, akkor elmondhatja, hogy bizony neki boldog volt az élete...