A lélek az egyetlen, mi visszatartja a férgeket, hogy felzabálják a testünket. Amikor a porhüvelyünk már nem bírja tovább, megfáradtan esik össze és nem kel fel többé. Ekkor a lélek lassan leválik róla, felszakítja a test és közte kialakult szoros kapcsolatot és új befogadó után indul. Az elválás a test számára már semmit nem jelent. Megszűnt mozogni, az idegpályák nem érzékelnek semmit. A lélek viszont szenved, kínkeservesen hagyja hátra társát, kivel hosszú éveket, évtizedeket, vagy lehet, csak pár napot, esetleg rövidke órákat töltött együtt. Ki tudja, meddig keresi új társát, akivel újra összhangban, a világ legnagyobb békéjében élhet, létezhet újra és együtt. Az idő tán nem is számít. Az elválás olyan fájdalmas, oly őrjítő volt, hogy szinte minden emlékét elveszítette közben és mikor ismét megleli párját, már nem emlékszik arra, mi volt előtte. Így élhet minden lélek örök idők óta, átélve a rettenetes pusztulást, az elválást megannyi alkalommal, de örömmel, mikor együtt lehet a másik felével. Talán épp ezért nem is akarnak eltávozni. Mert várják a boldogság újabb és újabb cseppjeit, hogy percekké, órákká és évekké duzzadjanak.