Bevezető

Őszintén be kell hogy valljam, egyáltalán nem kedvelem a rajzfilmeket. Persze fiatalabb koromban én is órákat tudtam a Cartoon Network előtt tölteni, de aztán 12-13 éves koromra kinőttem belőlük. Az audiovizuális szórakoztatást „felnőttként” sem vetem meg, de ami a rajzfilmeket illeti, a South Parkon és a Family Guy-on kívül nem igazán tudtam magam rávenni másra. Az ismerőseim ajánlottak animéket, de egyszerűen nem az én világom. Ha valaki egy 1-1,5 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy színes, cuki pónik ügyes-bajos dolgait feldolgozó rajzfilmet fogok nézni, biztosan kinevetem. Pedig így lett.

Friendship is magic!

Az interneten való szörfözés közben sokszor találkoztam My Little Pony-val kapcsolatos képekkel, de tekintve hogy mennyi random hülyeséget találni a neten (gondolom ezt egy átlag GK olvasónak nem kell bemutatni :) ), nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Aztán az egyik egyetemi előadás szünetében fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek. Két, teljesen normális srác (infó szakról lévén szó, ez releváns információ) épp egy My Little Pony rész történéseiről folytattak eszmecserét. „Két felnőtt egyetemista, és komolyan ezt a rajzfilmet nézik?” – fogalmazódott meg a kérdés a fejemben. Ahogy hazaértem, gondoltam megér egy perc Google-t és Wikipédiát hogy utánajárjak a dolognak. 

Meglepve olvastam, hogy bizony nem kis számban vannak felnőtt rajongói a show-nak. Bár mint azt már említettem nem vagyok túl jó viszonyban a rajzfilmekkel, úgy döntöttem, belenézek. Az első néhány percben elég kényelmetlenül éreztem magam, azért valljuk be, 21 éves fejjel nem ilyesmi szórakozásra vágyik az ember. Megnéztem az első (két) részt, elég vegyes érzéseim voltak utána. Igen, színes pónik, de valami nincs rendben. Egy gyerekeknek szóló rajzfilmhez képest túl mélyek a karakterek. Ezután egy darabig parkoló pályára került a dolog, viszont amikor unatkoztam, „miért ne alapon” megnéztem a harmadik részt, aztán a negyediket, majd pár nap múlva az ötödiket, és arra kellett rájöjjek, hogy tényleg nem is olyan rossz ez. Ekkor ez a bizonyos „nincs rendben” érzés még jobban kibontakozott, ugyanis nem csak hogy nagyon mély személyiséggel vannak megáldva a karakterek, de rengeteg az olyan poén, amelyet egy 6-8 éves gyerek garantáltan nem ért, valamint egy olyan szintű univerzumot raktak a rajzfilm alá, amelyet egy-két RPG is megirigyelne. Azóta megnéztem az első két évadot, és jó fanhoz méltóan izgatottan várom a novemberben debütáló harmadik évadot.

A show-ról

Érdemes néhány szót ejteni a játékgyártásban lévő üzletről. Aki szerint nincs benne nagy pénz, annak ajánlom figyelmébe a következő pár sorban szemléltetett számadatokat. Tekintve hogy egy videojátékokkal foglalkozó oldalról van szó, talán érdemes összehasonlítani a CoD-ot kiadó Activision Blizzardot a My Little Pony játékokat gyártó Hasbroval, szigorúan pénzügyi szempontból. Az évente több mint 10 millió CoD-ot eladó Activision 2009-ben 4,75 milliárd dollár bevételt termelt, egy részvényük pedig jelenleg 11 dollárt ér. Ugyan ezek az adatok a Hasbro esetében: 4,1 milliárd, és 37 dollár! Ami pedig a profitot illeti, mindenki tud egy enyhe becslést tenni, hogy vajon az összesen több ezer fős játékfejlesztő cégeket drágább működtetni, avagy a műanyag játékok gyártósorait, és a rajzfilm stúdiókat.

Ebben a bizniszben biza van pénz

Tehát pénz, az van benne. Nem is kevés. Mivel az anyagi forrás megvolt rá, a Hasbro a tradicionális reklámok mellett már jó ideje hosszabb-rövidebb rajzfilmeket is gyártatott a játékcsalád további reklámozása érdekében. Ezek nem voltak túlságosan sikeresek, mégis évente kiadtak egy-két DVD-t a reklám miatt. 2008-ban a Hasbro Studios Lauren Faustot kérte fel, hogy dolgozzon ki egy My Little Pony-ra alapozott rajzfilmsorozatot. Faust ideális jelöltnek bizonyult, rengeteg tapasztalata volt mint storyboard író és animátor, valamint olyan népszerű rajzfilmeken is dolgozott már, mint a Powerpuff Girls, és a Fosterék háza képzeletbeli barátoknak. 2008-ban elkezdte felépíteni a karaktereket és az univerzumot, 2009-ben és 2010-ben pedig legyártásra került az első évad 26 része. Fontos megemlíteni, hogy nagyon szoros költségvetéssel indult a dolog, spórolás végett a tradicionális rajzolt animáció helyett az animációt Flash-ben csinálták, valamint az összes stábtag és szinkronszínész kanadai (egy kivételével). A show 2010 októberében debütált az amerikai Hub nevű csatornán, és óriási siker lett. Azonban valami olyasmi is történt, amire senki sem számított: nem csak a fiatal kislányok körében lett nagy siker, rengeteg felnőtt férfi is a rajongóvá vált.

Lauren Faust

Így utólag a miértre (szerintem) könnyű felelni. Lauren Faust célja egy olyan show megalkotása volt, ami elsősorban a gyermekeket szórakoztatja, de a velük együtt tévéző szülők is találnak benne élvezetet. Ha lehámozzuk róla a csilli-villi „póni-réteget”, egy szórakoztató, humoros, nagyon okosan kigondolt univerzummal és fantasztikus karakterekkel megáldott rajzfilmet találunk. Ha valaki nyitott elmével, felnőtt mivolta ellenére túl tud lépni ezen a bizonyos rétegen, egy igazi gyöngyszemmel találja szemben magát.

A fanokról

Érdemes még beszélni kicsit a fandomról is. Sok jelenséghez hasonlóan ez is a 4chanról indult, kis idő után viszont kinőtte magát onnan. Az internet korában nem jelentett túl nagy problémát a távolság és a kommunikáció, hamar csoportokba/fórumokba tudtak szerveződni a brony-k. Igen, így hívják magukat a show felnőtt rajongói, a bro és a pony szavak összetételéből. Merem állítani, hogy a rajzfilmek közül ha nem is a legnagyobb rajongótáborral rendelkezik a My Little Pony: Friendship is Magic, a közösségi/alkotói aktivitás messze itt a legmagasabb. Zene, rajz, festészet, sütemény-szobrászat, kosztümök, fanfilmek és animációk – minden, amit el tud képzelni az ember. A lokális meetupokon kívül évente több nagyobb expó is megrendezésre kerül, melyek létjogosultságát a látogatottságon kívül az is igazolja, hogy a tavalyi évhez képest több mint kétszeresére nőtt az ilyen rendezvények száma.

A bejutásra váró tömeg, BronyCon 2012

Tekintve, hogy egy eléggé egyedi és elsőre talán furcsa jelenségről van szó, a média figyelmét is sikerült felkelteni. Mivel főleg amerikai médiumokról van szó, gondolom senki nem fogja hanyatt vágni magát ha azt mondom, az objektív és valóságos bemutatás helyett a szenzációvadászat és a megbotránkoztatás céljából készítik ezeket a riportokat. Sajnos interjúalanyoknak nem az átlagembereket választják, hanem direkt az ápolatlan, csimbókos hajú, SZTK-szemüveges no-lifereket. Természetesen haterek is akadnak szép számmal, de hát ahogy a mondás is tartja: haters gonna hate!

Yep, they’re gonna hate!

Végszó

Remélem, hogyha sokakat azért nem is sikerült ezzel a kis bloggal rávenni hogy póni-rajzfilmet kezdjenek nézni, legalább érdekesnek bizonyult a bepillantás ebbe a kis világba. Ha viszont felkeltette az érdeklődésedet a dolog, és adnál neki egy esélyt, kipróbálás gyanánt ezeket a részeket ajánlanám (a második évadból, mert ezekre a részekre jobban emlékszem :) ): S02E14, S02E16 De! Kizárólag eredeti, angol nyelven! A magyar szinkron csapnivaló, ha nem olyan jó az angolod, akkor inkább magyar felirattal nézd, mint szinkronosan. Ennyit lett volna az ajánló, kicsit hosszabbra sikerült, mint előre terveztem, ezért elnézést. Próbáltam annyi időt belefeccölni, hogy valamennyire élvezhető legyen.

Rainbow Dash is best pony!