Bocs.Megint változattnom kellett rajta.Elkapott az a bizonyos ihlet és egy kicsit át is gondoltam az bevezetőt és a stílust is.

1#Bejegyzés:

3025 december 06 14:55

Üdv a nevem Oswald. Nemrég ébredtem fel, egy cellában. Pontosan nem tudom, hol vagyok, de nem egy barátságos hely. Azt hittem az egész csak egy rémálom volt. De nem. Az egész színtiszta valóság volt. Nagyon furcsán érzem magam, szédülök, fáj a fejem, hányingerem, van meghasonlók. Talán ez még a hibernáció utóhatása. A testem fehér lett és néhány helyen (fejemen, kezemen, és még a testem néhány részén) kérges lett, mint egy fának. A szemem helyén üregek vannak, amikkel érdekes módon látok. A testem egy részét gépiesítették. Úgymond bionikus izmokat építettek bizonyos helyekre.A karom a lábam, és a mellkasom alakították át. Valamiért félbe hagyták az átépítésemet. Nem tudom miért, de azt tudom, hogy nem kellett volna belemennem a dologba.

Az egész úgy 3013-ban kezdődött, azt hiszem. Nagyon fejlett volt akkoriban a technológia. Míg régen, a plasztika volt a menő, most gépekkel szépítette meg magát az ember. Akkoriban lettem a felnőtt. Rengeteg kapu nyílt meg előttem. Egy szeptemberi napon bejelentette a kormány, hogy elkezdik gyártani az átlagembernek a mesterséges intelligenciával megáldott robotokat. Meglepőnek találtam a kormány döntését, mert nem hittem, hogy elég volt fél év a robotokat gyártó cégnek a Zerua Laboratóriumnak hogy kiküszöböljék a hibákat a robotok programjából.3014 tavaszára minden családban volt minimum egy robot, ami főzött, mosott, takarított, meg még rengeteg dolgot meg tudott csinálni. Mivel az embereknek robotjaik voltak azért ellustultak. Mondhatni szerencsére a családomnak nem futotta egy ilyen gépre, de megéltünk így is.

                3015 nyarán, azonban megtörtént az, amire senki nem számított. A gépek fellázadtak, megszegve a nekik szóló törvényeket. Otthagyták a gazdáikat és megölték őket. Aznap eléggé fülledt idő volt. Lehetett 40 fok is. Emlékszem nem tudott senki aludni, mert annyira meleg volt. Hajnali 2 körül kopogtak az ajtón. Nem volt senkinek ötlete hogy ki lehet az ilyenkor. Felöltözött mindenki, és apám ment kinyitni az ajtót. Nem volt jó előérzetem. Se TV, se rádió nem volt. Az ajtón meg az ablakokon fény szűrődött be. Mire apám odaért volna az ajtóhoz, az kiszakadt a falból, leterítve apámat. A gépek betörtek a házba, és lefogták az apám. Én a testvéreimmel, meg az anyukámmal bemenekültünk az öcsém szobájába(az volt a legmesszebb az ajtótól). Mindenki nagyon félt, kivéve öcsém. Mintha tudta volna, hogy ez fog történni. Fogta a baseball ütőjét a kezembe nyomta, ő fogott egy feszítővasat. Látszott rajta mit akar csinálni, elszánt volt. Én meg az öcsém felálltunk és elindultunk az ajtóhoz, de édesanyám nem akarta, hogy a fiai a halálba rohanjanak. Mondtuk neki, hogy ha nem enged ki, apa meghal. Tudta, hogy nem tud mit csinálni, ki kell, hogy engedjen minket. Kinyitottuk az ajtót. A ház lángokban állt. Maga a földi pokol volt. Elkezdtünk rohanni a gépeknek. Öcsém kiszabadította az apám én addig fedeztem őt. Próbáltunk utat csinálni a család többi tagjának nehogy bent ragadjunk. Miközben tesómmal harcoltunk a robotokkal addig hallottam, hogy anyáék pakolnak valamit. Élelmiszert tettek el és mentek a kocsihoz. Mondta apám, hogy menjünk a kocsihoz, hogy elmeneküljünk a nagyszülőkhöz. A nagyszüleinknek volt pincéjük, oda elmehettünk átvészelni a lázadást

                A rengeteg gép volt. Legtöbbjük egyszerű takarító és szerelő gép volt, de rengetegen voltak így is. Sikerült kiterelni a robotokat az udvarra. Én meg a tesómon kívül mindenki már a kocsiban volt. Mondták is hogy jöjjünk már. Öcsémnek mondtam, hogy menjen a kocsihoz, addig tartom a gépeket. Rohant is, de összeesett. Csak egy ordítást hallottam, megfordultam és ott volt a földön. Egy pillanatra megállt minden. Odarohantam hozzá. Eszméleténél volt, de nem tudott mozogni. Próbáltam betenni a kocsiba, de engem is eltalált valami. Nem tudtam mi volt az, de én se bírtam mozogni. Csak feküdtem a földön mellettem öcsém tudtuk, hogy itt a vége mindennek. Apám próbált oda jönni hozzánk, de a robotok úgy körbe vették a kocsit, hogy elindulni is alig bírtak volna. Miközben mi az utolsó erőnkkel próbáltuk védeni a kocsit, húgom kinézett, hogy mi van velünk. Elsírta magát. Mondtam neki, hogy menjenek, mi is utánuk megyünk majd. Ellenkezett, de mondtam, hogy nem lesz baj. Becsuktam az ajtót és vártam a hálált. A kocsi elindult és ekkor láttam utoljára a kocsit, és a családom. Miután a kocsi elment egy furcsa alak jelent meg. Megszólított engem meg a tesóm. Volt egy ajánlata számunkra. Vagy meghalunk vagy megmentenek a haláltól. Abban a helyzetben nem volt más lehetőségünk a megmentés mellett döntöttünk. Rossz döntés volt. Mondhatni aláírtuk a halálos ítéletünket. Elvittek az udvarról és egy gépre tettek fel. Rengeteg ember vett körül minket. Kérdeztük őket, hogy hova visznek. De nem tudták. Mikor leszállt a gép egy ágyra fektettek lekötöztek és bevittek az épületbe. A hely egy hatalmas börtönre emlékezetett, cellákkal meg őrökkel. Egy nagy csarnokba vittek mindenkit. Rengetegen voltunk. Ekkor leereszkedet a plafonról egy hatalmas gép végignézett mindenkin, és akit nem láttak megfelelőnek azt ott helybe megölték. Mindenki nagyon izgult. Rengeteg béna ember volt. Ők nem feleltek meg a protokollnak. Csak az ordításaikat hallottuk mikor leeresztették őket e mélybe. Szerencsére én meg az öcsém bár nem tudtunk mozogni megfeleltünk és elvittek minket. Nem tudtuk mi vár ránk. Külön cellába helyeztek minket. Bevittek és ráfektettek egy másik ágyra. Lekötöztek és elaltattak. Gépek hangját hallottam utoljára, akik azt mondták „ez fájni fog”.Ezután beléptem a békesség birodalmába.

3025 december 06 15:55

Ma 3025 december 06 van. A rosszullétem kezd elmúlni, most inkább az jár az agyamban, hogy pontosan hol vagyok, és hogy milyen lett a kinti világ. Mikor felébredtem a kapszulából egy videó hangjára lettem figyelmes.

„Üdvözlöm katona!

Most hogy felkelt,kérem ellenőrizze, hogy az összes áramköre rendesen működik.

Kérem naplózza mindennapját az esetleges vírusok és sérülések miatt alkalmazandó javításért.

Ha igen akkor gratulálok magának. Ugyanis maga alkalmas katonának.

Aki büszkén megy a halálba a robotnemzetért. Kérem, induljon az Imperno-t támadó Zerua egységekhez. További információért induljon az eligazításra, ami 16:30-kor kezdődik. Sok szerencsét.”

Akkor most katona vagyok? Vagy mi? Rettenetes képek jelentek meg előttem. De egy idő után elmúltak. Elindultam körülnézni hogy megtudjam mi ez a hely.

Ez a sötét, nyomasztó létesítmény körbejárása után, arra a megállapításra jutottam, hogy ez valamilyen átépítő hely volt. Emberből gépet csináltak itt szerintem egészen addig ameddig minden dolgozó meg nem halt. Megölhették őket. Minden halott hátán egy 0-s szám volt karcolva. Rengeteg a holtest, ezért rettenetes a bűz, ami itt terjeng. Minden cella, csarnok, iroda vagy üres volt vagy egy halott rothadt benne. Az üres cellákból kitörhettek. Ha nem sikerült a rácson keresztül akkor a falon mentek át, le a mélybe. A hely eléggé világos volt a sok lyukas fal miatt. Keresni akartam valamilyen kaját, ami nem romlott még meg, de valami sokkal jobbat találtam. Egy cellát, aminek a fala tele volt 0-s számokkal. Innen írok most is. Egy Zero Nevű alaké volt. A nevét csak egy 0-s számmal írta. Az adatait elnézve lehetséges, hogy ez a cella az öcsémé volt. Az ágy alá írt nekem egy üzenetet:

„Helló tesó. Kiszabadultam a cellámból. Anyáék után megyek. Gyere te is. A padló alatt van egy napló. Egyik rabtársam adta mielőtt elvitték. Onnan jött, ezért biztos, hogy jó az út. Én is arra megyek, majd onnan tovább. Most mennem kell. Rájöttek a tervemre. Szevasz.”

Biztos voltam benne hogy az öcsém az. Nem tudom, hogy néz, ki de legalább él. Lehetséges, hogy abba a városba ment, amit a furcsa alak mondott, hogy menjek támadni? Ha jól emlékszem akkor a város neve Imperno.

ui: Érdekes december van, de olyan az idő mintha egy forró nyári napon lennék.

3025 január 13 11:55

Elkészültem a készülődéssel. Fehér fegyencruhámat levettem. Helyette találtam egy régi mocsárzöld színű harci kabátot, fekete nadrágot, és egy fekete csizmát, meg találtam némi élelmet is, ami még nem romlott meg. Kezdem megszokni az új kinézetem. Kezdetbe utáltam magam, de már megbékéltem vele. Több, mint 1 hónapba telt mire fizikálisan visszanyertem az erőm. Rengeteget edzettem, így azt hiszem, készen állok az útra. Fizikálisan. De mentálisan nem biztos. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben. Vajon mi vár rám? Milyen lett a kinti világ? A családom még él? Mi lett velük? Rengeteg kérdés és nincs rájuk válasz. Egy dolog biztos,az úticélom: Tibet.