Ahogy arra már a bevezetőben is utaltam, ez az írásom egy Toca Race Driver 3 tesztnek indult, de írása közben rengeteg régi emlék ugrott be a múltból, így inkább egy nosztalgiázós gamer írás lett – ami viszont már egy ideje nem is volt a blogok közt. Ha írásomat olvasva valakinek beugranának hasonló szép kis emlékek, azt kérem hozzászólásokban írjátok meg, nagyon érdekelne engem, és szerintem másokat is.

Mostanság nagyon kínlódtam, mert kedvem lett volna egy jó kis autós játékhoz, de egy jó kis arcade/szimulátort se bírnak mostanság kiadni drága kiadóink. Igaz, hamarosan beindul a dolog, hisz jön egy csomó remek projekt, pl: Dirt, Test Drive, Project C.A.R.S. stb.

Végül is keresgélésem során sikerült rábukkannom a régi jó kis Toca Race Driver 3-ra, mely már évek óta porosodott a polcomon. Valamiért anno nagyon szerettem, és képtelen voltam megválni tőle. Most viszont tartottam attól, hogy ez olyan illúziórombolóként fog hatni, mivel az ember a régi játékaira úgy emlékszik, hogy az volt a csúcs, a mostaniak java meg semmit se ér.

Igaz, ebben az esetben szó nincs múlt századi játékról, hisz ez csak 6-7 éves, de azóta rengeteg dolog változott, óriási ütemben javul a grafika, és az elvárások is mások. Szeretem a régen kedvelt játékaimat újra elővenni, és felidézni a régi szép időket, amikor még igazán jó kis játékokat gyártottak, melyeknek volt lelkük, és az ember képtelen volt letenni őket. A mostani generációnál csak azt látom, hogy hiányzik az összehasonlítási alap, főleg amikor olyanokat írnak, hogy csúnyácska lett a Gears, Crysis, vagy esetlegesen BF. Nem arra mennek, hogy a játéknak legyen lelke, hangulata, inkább csak legyen ütős a grafika, legyen hozzá párosítva egy halálra skriptelt történet, melyben gyakran semmi dolga nincs az embernek. A kiadókon is érezhető, hogy rengeteget változtattak a dolgokon, már úgymond nem fingatnak meg minket a játékokban, nincs szükség ezer restartra, inkább 4 órába tömörített bomba legyen, a játékos non-stop érezze azt, hogy ő egy állat jó játékos, így tutira elégedett lesz termékükkel.

A mi generációnk ezt még simán kiszúrja, elég ha bekapcsolok egy COD-hoz hasonló játékot, melyben az életed magától visszatöltődik, állandó hatásvadász effekteket látok, töltények mindenhol, az AI hülye, ha meg véletlenül egy tankot kell elintézned, tutira találsz körülötted vagy 10 páncéltörőt – C4-et. Esetleg nyomsz rá egy automatikusan működő légitámadást. Félreértés ne essék, mert szeretem a COD-okat is, mert tényleg egy jó kis akcióbombát kapunk, a hátulütője viszont az, hogy a többi cég is ezt a példát akarja követni, és félnek előrukkolni egy igazán játékost próbáló projekttel, mert azt annyira nem vennék. Megnéznék pár COD-on nevelkedett tinit, akiket hirtelen bedobnának egy olyan játékba, ahol egy lövés = halál lenne :-D

Az állandóan vitatott grafika is megér egy külön misét. Engem nem szokott zavarni, hogy mennyire kidolgozott, inkább csak legyen jól optimalizálva. Mondanom se kell, hogy mennyit fejlődött a grafika, a mostani generáció ezt soha nem fogja megérteni – szerintem. Én még abba a korosztályba tartozom, akik „fekete háttéren fehér izék mozognak” játékokkal kezdett, és rohadtul élveztem őket.

Nem fogom most az általam használt összes platformot felsorolni, számomra igazán 2 igazán nagy mérföldkő volt. Az első természetesen a jó kis kazettás játékok voltak. Óriásit ugrott a grafika, ráadásul már ugye a szivárvány összes színében pompáztak a játékok. Szerintem mai napig  ez az a platform, melyen a legtöbbet játszottam. Rengeteg kedvencemet mai napig előveszem, igaz csak emulátor segítségével. Emlékszem mennyi játék volt, melyekkel csak szenvedtem, mert bitang nehezek voltak (Robocop felejthetetlen idegbaj = rengeteg controller cserével, melyeket földhöz vágtam).

A következő szint a PS1 volt, a másik örök kedvenc. Emlékszem mennyit spóroltunk rá, mert nekünk nem anyuci-apuci vette, nem is akartak ilyesmiről hallani. Mikor összejött az elegendő összeg, bátyámmal felutaztunk a városba, hogy megvegyünk álmaink masináját. Akkoriban még újdonságnak számított, EU-ba még nem nagyon szállított a Sony. Emlékszem mennyire mérges voltam, mikor már vagy a 10. üzletben azt mondták, hogy nincs, és hónapokig nem is lesz, mert a Sony csak pár darabot tud szállítani havonta, melyek már előre le vannak foglalva. Szóval ha mi is szeretnénk egyet, iratkozzunk fel. Hát mondanom se kell, csalódottak voltunk, és már lógó orral ballagtunk a megálló felé, mikor kiszúrtam egy boltnak tűnő izét. Azért mondom, hogy izé, mert egy annyira picike épület volt, egy aprócska elektro szöveggel, és Sony logóval, hogy a bátyám be se akart ment, mert hát miért pont egy ilyen lepusztult helyen lenne… Persze én nem hagytam magam, bementünk, és a pofánk leesett, mikor az eladó azt mondta, hogy még van egy darab raktáron, ráadásul egy újabb verzió, ehhez már dualshock kar is van analógokkal. Lövésem se volt akkoriban, hogy ezzel mit akar mondani, de gondoltam tutira valami zsír cucc.

Még egy játéra volt pénzünk, eredetileg Tekkent akartunk, de az nem volt, ezért Gran Turismo 1-t vettünk meg – aminek utólag rohadtul örültünk. Lövésem se volt, hogy milyen játék, csak az eladó dicsérte nagyon. A pénzünk viszont ezzel elfogyott, ráadásul nem gondoltuk, hogy Memory Card-ot is kellett volna venni.

Hazaérkezve azonnal teszteltük a játékot, és teljesen végünk volt tőle. Szavakba nem önthető, hogy mekkora változást jelent ez a látvány, ráadásul mikor bevibrált a dualshock kanyarokban, az megadta a kegyelemdöfést. Emlékszem pár hét tesztelés után belekezdtük a játékba, sajna MC hiányában napokig nem kapcsoltuk ki szegény PS-t, éjjelre felnyitottuk a tetejét, mikor forrósodott jegeltük szegényt. És jött az a bizonyos nap, amikor a szívünk másodpercekre megszűnt működni. Tisztán emlékszem, hogy bevörösödött szemekkel, erős alváshiány jeleivel küszködve toltuk le az aznapi ebédet, amikor pár másodpercre elvették az áramot… Azonnal egymásra néztünk, a szívünk megállt, a falat a torkunkon akadt, evőeszközünket levágtuk a francba, és rohantunk a szóbába, és csak egyetlen-egy szócska ismételgetésével tudtuk felvázolni a helyzetet -  „Picsába, picsába, picsába, picsába…”. Az a sok óra amit beleöltünk talán örökre elveszett, az a sok kocsi, a sok licensz stb. Viszont szerencsénk volt, mert olyan rövid időre vették el a villanyt, hogy a gép nem kapcsolt ki. Ekkor kezdünk turbó gyűjtésbe, és vettünk egy memory cardot.

Igaz emlékszem, hogy PS2-n egy játék még tudott sokkolóan hatni rám, és ez a játék a GTAIII volt. PS2-t elég nagy késéssel vettem, egy haver mesélt erről a játékról, hogy képzeljem el, hogy ki lehet bármikor szállni a kocsiból, bejárhatom a várost, bárkit lekaphatok, összeverhetek, kocsikat köthetek el stb. Nem hittem egyszerűen a fülemnek, azt hittem szívatni akar engem, egyszerűen nem tudtam a dolgot elképzelni. Aztán egyszer megálltam nála, és megláttam ezt a csodát, de még mindig nem tudtam elhinni azt, amit látok. A régi felülnézetes epizódokat nem ismertem, pont ezért is ámultam-bámultam a játékon. Küldetéseket ki se próbáltam, egyszerűen magába szippantott a város, az ökörködés, emlékszem fél órán át vertem egy vén boszorkányt, csak hogy legyen pénzem fegyverekre. Utána jöttek a zsaruk, az üldözések, küldetések. Az elmúlt majdnem 30 év alatt rengeteg játékot fel tudnák sorolni, melyek mutattak valami újat, valami egyedit, de az igazi bombát ez a játék mutatta meg számomra. Grafika terén biztosan a PS1 volt a legmeglepőbb, de innováció terén ez a játék sokkolt a legjobban.

Viszont ideje lenne visszakanyarodni ahhoz a játékhoz, melyről valójában írni akartam – Toca 3. Szóval telepítetem, felhúztam mindent maxra (ma már ez nem volt olyan gond, mint akkoriban), és vártam a csalódást, vagy az esetleges elvárt régi érzést. Nagyon meglepődtem, mert ez a játék még a mai szemmel is gyönyörű, hiába ez is egy Codemasters mestermű. Ahogy viszont azt már mondtam, nem a grafikán van a hangsúly, hanem azt kutattam, hogy mit is szerettem ebben a játékban. A választ nagyon hamar megkaptam – rengeteg autó, rengeteg pálya, tökéletes karrier mód, hangulatos kis átvezető videók, de ami a lényeg – élvezetes versenyek. Nem volt olyan arcade érzésem, mint a legtöbb mostani játéknál, hogy bárhol-bármikor-bárkit kielőzhetek, mert én gyorsabb vagyok, akár az első kanyarban 10 kocsit kielőzök, esetlegesen közéjük vágódok, majd simán folytatom. Manapság ezen csak annyival tudunk segíteni, hogy állítunk a nehézségen, ami csak annyit változtat a dolgokon, hogy gyorsabb az ellenfeled, de nem okosabb. Na az ilyen baromságok ebben a játékban nem működnek. Eleve nem tudsz állítani a nehézségen, a játék magától válik egyre nehezebbé, melynek természetes gyümölcse az egyre gyakoribb anyázás és restart, ha esetlegesen nyerni akarok, vagy legalább teljesíteni az elvárásokat.

A játékban több játékmód is található, én egyenlőre a bajnokságba kezdtem bele. Ennek felépítése nagyon egyszerű – tőlük megszokottan vagy egy tonna „Tier“ úgymond mini-bajnokság, melyeken belül egyenlőre 3 versenyből választhatok. Itt jön az, amiért megszerettem ezt a játékot. Rengeteg autót, rengeteg stílust foglal magába, egyszerűen nincs 2egyforma verseny ebben a játékban. Változatosságon a hangsúly, mely különösen a különböző gépjárművek és pályák lélegzet elállító különbségében mutatkozik meg. Nincs az embernek olyan érzése egy idő után, hogy kezdi megunni a játék, mivel ez egyszerűen képtelenség. Minden megkezdett verseny olyan érzést nyújt, mintha egy új játékunk lenne.

A játékban 80 pályát találhatunk a világ összes tájáról, megtalálható itt például – Új Zéland, Laguna Seca, Indy, Silverstone, Nurburgring, Bahrain, Belgium stb. Ezekhez a pályákhoz csatlakozik a rengeteg különböző autótpus is, melyeket sorokon át részletezhetnék. Van itt aztán minden – Aussie V8, Brit GT, Formula Ford, Formula 100, Formula 3, rally, off-road, Indy, F1, Monster Truck, gokart, musclecars.....

Máig nem értem, hogy ezt hogyan tudták összehozni, de az összes verseny más, a különböző kategóriák járművei mind másképpen viselkednek, másféle vezetési technikát igényelnek. Eleinte azt vártam, hogy annyi lesz a különbség, hogy az egyik kocsi gyorsabb, a másik lassabb lesz,  és ennyi. A valóságban ez aztán úgy nézett ki, hogy egy rally után Formulás bajnokságba kezdtem, és a kocsimmal olyan szépen vágódtam ki a kanyarokban, és törtem apró darabokra az én kis dráágazságomat – mert itt ugye törik is a kocsi, nem csak karcolgatja őket béna módon az ember. A versenyek során ösztönösen érezni kell, hogy az adott verseny milyen vezetési stílust igényel – vannak esetek, ahol agresszívabban kell vezetnünk, és vannak versenyek, melyeknél csak nagyon lassan, autónként tudunk előre lépni, pozíciónkat is csak a visszapillantó állandó figyelésével, ellenfelek blokkolásával tudjuk megtartani. És ebben a játékban minden szépen működik, szélárnyékban nem jön ki egy hülye animáció, nem írja ki a gép, hogy szélárnyékban vagy, hanem érzed a különbséget, érzed még mennyi ideig kell úgy maradnod, mikor törj ki, és mikor ugortál ki túl hamar. Az ellenfeleimre egy rossz szavam nem lehet, kellően agresszívak, kellően védik pozíciójukat, imádom mikor bevédik a számomra kinézett ívet, melynek vége egy újabb törés lesz, mivel nagyon szeretnek feltrancsírozni engem a falra, ha esetlegesen türelmetlenkedek a kanyarban. Ráadásul ők is hibáznak, nem is keveset – ezt rengeteg játékból hiányolom. A legtöbb játékban tényleg robotként „versenyeznek“ állandóan a tökéletes íven haladva, nem ismerve hibát. Néha azt érzem, hogy csak azért vannak ott, hogy ne legyen üres a pálya, így dobják át az embert, hogy ő versenyben van. Itt szebbnél-szebb hibákat követnek el, melyeket öröm nézni.

Versenyeknél általában van egy bizonyos elvárás, hogy egy bajnokságban érd el összesítésben legalább a 4. helyet, akkor megnyílik az újabb Tier. Versenyek között apró videók szórakoztatnak minket, általában a versenytípust mutatják be / jellemzik röviden, esetleg bíztató videó, vagy valamelyik ellenfelünk olvas be nekünk durván.

Összességében nem csalódtam ebben a játékban, sőt… Már két hete rabja vagyok, és még mindig az elején vagyok, ráadásul a karrier módba még bele se néztem. Arra viszont emlékszem, hogy a karrier mód is remekül ki lett találva. Ebben egy-egy versenyágra lehet szakosodni. Emlékszem én gokart bajnoksággal majd fokozatosan verekedtem fel magam – jött a Forma 100, és végül persze Forma 1.

 Amint befejezem ezt a játékot, és nem jön ki semmi jó játék, tutira nekilátok a Toca 2-nek is – szinten kellemes emlékeim vannak róla. Aki még nem próbálta a játékot, és nem grafika buzi, hanem egy nagyon jól összerakott játékkal akar játszani, akkor ezt a játékot ki ne hagyja, nálam még máig hozza a 10 pontot + a megnyugtató érzést, hogy nem élek hamis emlékek közt, mert a régi játékok valóban bitang jók voltak. Mikor már mindent veszve éreztem, olyan érzés ez, mintha újra szerelmes lennék, mondanom se kell, hogy ez milyen jó érzés.

Megjegyzés – Ez a blog tökéletesen tükrözi majd a régi és mostani generáció elvárásait. Sokan el se fogják olvasni, mert túl hosszú, és ezáltal automatikusan unalmas is. Ha viszont pár mondat lenne egy vicces kis youtube linkkel, akkor kapnám a láájkokat rá ezerrel :-D Pont az ilyen elvárások miatt váltak ilyenné a mostani játékok is, és évente ezért találunk mi régi motorosok olyan kevés játékot, melyek a régi szép időket idézik.