Az ember ilyenkor veszi észre, hogy mennyire rohan az idő. A gondolataimban azt érzem, mintha pár napja beszéltünk volna arról feleségemmel, hogy már tervezhetnénk babát, mintha a héten tudtuk volna meg, hogy várandós, mintha tegnap lettem volna ott a szülésnél, és tartottam volna először karjaim közt kis angyalkánkat… Ma viszont arra kell felébrednem, hogy a lányom pontban 20:45-kor 1 éves lesz.

Egy gyerek az ember életében külön csodának számít, most szerintem mindenki bólogat, aki ezen már átesett. Szerintem csak a baba képes olyan csodákra, melyek napról-napról könnyeket csalnak a szülei szemébe, legalább is még a mai napig mosolyogva csodálunk mindent, amivel a kis csajszi előrukkol. Legyen itt szó akár az első mosolyáról, az első sírás, az elő mozdulatok, az első lépések, az első szavacskák – apa, papa, mama, baba, hááá, miiiii, apuciiii, wááááááááá, ott, az első beintés apucinak, vagy az első igazán durva bekakilás, amikor még a háta is olyan volt :-D

Persze van az ellenzék is, azok, akik ezt másképp gondolják. Volt egy-két egyén, aki azt mondta, hogy mire siettek, a baba meg csak nyűg, mert ismerősénél látta, hogy csak sír, nincs az embernek nyugta tőle, állandóan enni-inni adni neki, altatni, pelust cserélni stb. Ők szerintem azok, akik nagyon nincsenek képben a dolgokkal, és addig fognak ebben a tévhitben élni, amíg saját bőrükön nem tapasztalják, hogy milyen érzés szülőnek lenni. Régen mondjuk más világ volt, már 18-20 évesen az emberek családod vállaltak, manapság már nem ez nem ilyen egyszerű, kell ugye a pénz, a megélhetési alap, amit egyre tovább tart biztosítani, és már a 30éveseknek is azt pakolják a többiek, hogy „Hova siettek?“. Na, de ez egy más téma, most nem erről szeretnék írni.

Természetesen, mint minden szülő, én is szoktam szegénykémet szívatni, és beöltöztetem mindennek, ami csak beugrik. Ezzel csak egy aprócska célom van – mikor már abba a korba ér, hogy pattogni fog velem, akkor majd a 18.szülinapjára kap tőlem ilyen különleges videót, melyet természetesen a vendégei társaságában tekintünk majd meg. Persze ez a viszály köztünk már most kölcsönös, hisz már ő is szokott velem kezdegetni, pl.:

- mikor karjaimban tartom, jól lepukizik

- arcon böffent

- néha, mikor velünk alszik, azzal ébreszt, hogy jól arcon vág

- egyszer ébresztett azzal, hogy cumiját a számba akarta nyomni, de hát pontosság nem az erőssége – így az orromba, meg szemembe nyomkálta

- na és persze a leggyakoribb eset, amit már ezerszer elmagyaráztam neki, de nem bírja megérteni – apuci legérzékenyebb pontját nem szabad megütni, megrúgni, ráugrani. Ilyenkor mindig átvesszük a dolgot, hogy apuciék még szeretnének öcsikét neki, szóval kímélje szegény-szerencsétlen himbi-limbimet. A legtöbb bevásárlókocsit is biztosan férfigyűlölő nőszemély tervezhette, mert tökéletesen úgy vannak beállítva, hogy ha beleültettem a kicsit, és ő elkezd kalimpálni a lábával, azzal megint tökéletesen ott talál el.

- 10-ből 9 alkalommal, mikor apuci-anyuci romantikázni szeretne, az tuti, hogy felébred, felsír :-D

A sok csoda mellett, szerintem magát az embert is megváltoztatja egy baba. Változott az életcélom, hisz most már a családomért élek, hogy nekik a lehető legtöbb szeretet adjam, hogy lányomnak átadjak mindent, amit megtanultam, és természetesen felneveljem, megvédjem őt minden rossztól. Gamer én-em is most kicsit háttérbe szorul, de ez nem is esik nehezemre, mert hát már nem szórják annyira a király játékokat, mint régen. Ha havonta jön egy igazán ütős cím, akkor örülhetünk. Mondjuk ha van olyan játék, mely érdekel, azzal általában este szokok játszani, mikor ő már alszik. Már több szülőnél láttam, hogy a kicsi állandóan bámulta apját játszás közben. Ennek általában az volt a vége, hogy a kicsi egyre nagyobb érdeklődést mutatott a konzolok iránt, és nagyon hamar elkezdte az ipart ő is. Látom már már mennyire rabja lett a játékoknak, ott gubbaszt a TV előtt non-stop, és én ezt nem szeretném.

Ha a lányom apuci vérét örökölte, és előtörnek belőle a gamer érzések, akkor én csakis Kinect-féle játékokban tudok gondolkodni. Tapasztalatból tudom, hogy a Kinect játékokkal legalább nem gubbaszt a TV előtt, hanem ugra-bugrál, mozog, dolgokat tanul, esetleges táncolgat. Viszont amíg nem fog azzal jönni, hogy apuci szeretnék egy ilyet, addig én nem erőltetem rá. Csak babázzon szépen, meg játsszon kint. A mai generáció viszont hihetetlenül fogékony a technológia felé. Kis szarosokat látok okostelókkal futkározni, facebookozni stb. Nem járnak össze, nem mennek ki sportolni, inkább csinálják a barom tükrös fotókat, melyeket feltöltenek facere, és ott chatelnek estig. A lányomat se tanítom semmire, de mégis úgy megfigyeli a dolgokat, hogy már simán felkapcsolja a TV-t, számítógépet, már jól bánik a távirányítóval, és a mobilomat ha keze közé kapja, akkor aztán meg a tapogatás. A távirányító is megér egy külön misét, mert látta nálunk, hogy mire használjuk, és szerintem teljesen vágja a működését, mert kezébe veszi, elkezdi nyomkodni, majd hirtelen tekintetét a TV-re szegezi, hogy történik-e valami változás, amit ő az irányítóval ért el. :-D

Mondjuk én hiába fogom akarni úgy nevelni, hogy ne internet függő legyen, ha jön a drága iskola, jönnek az osztálytársak, akik elrettenve fogják hallani, hogy még nincs fenn facebookon, és már hallom előre, ahogy azzal fog nyaggatni, hogy regisztrálhasson ő is oda.

De ez még messze van – szerencsére, ráérek még ezzel foglalkozni, mert akkor állandóan a jövőn aggódhatnék. Ma csak szerettem volna pár mondatot írni arról, hogy mennyire örülök, hogy ő van nekünk, és nagyon boldog szülinapot kívánni neki így blogon keresztül is. Már reggeltől tűkön ülve várom, hogy végezzek melóban, és hazamehessek szétpuszilgatni őt. Számomra a nap csúcspontja az, amikor hazaérek melóból, és meglátom azt az óriási mosolyt, amivel a lányom fogad. Csak úgy ragyognak a szemei a boldogságtól, és már nyújtja is a kezét, hogy felvegyem, és hozzám bújhasson. Szerencsére nagyon vidám, nagyon mosolygós, nyugodt baba, ahogy mondani szokták – igazi szerelem gyümölcse.