(Figyelem: spoilerek előfordulhatnak!)
Nem akarok most hosszan beszélni a Fable 3-ről, lévén két nap múlva egy másik magazinban úgyis ott lesz a teljes tesztem, akit érdekel a véleményem a játékról, majd olvassa el. Viszont miután azt a cikket leadtam körülbelül másfél hete, érlelődtek bennem a gondolatok, s aztán a napokban végül rájöttem, hogy igazából mi a Fable 3: egy szerepjáték a tíz éven aluli korosztálynak. S amint erre rájöttem, minden rögtön értelmet nyert: vannak akciójátékok gyerekeknek, vannak autós anyagok, kalandjátékok, platformerek, és most szerintem megszületett az első szerepjáték, ami nekik készült.
Már ha egyáltalán szerepjátéknak lehet ezt még nevezni a feleslegesen rommá egyszerűsített fejlődési rendszerrel (mondjuk a második rész is katasztrófa volt ebből a szempontból, csak az másképp), az öt perc után idegesítővé váló Sanctuaryval, az élet- és manacsík teljes hiányával, s az inventory és a komolyabb karaktermenedzsment megszüntetésével. De tegyük fel, hogy igen, mondjuk, hogy a Fable 3 még belefér az akció-RPG kategóriába, bár igazából csak azért nem aggatnám rá a hack&slash jelzőt, mert a harcrendszere annyira bugyuta, unalmas és egyszerű, hogy más h&s játékok megsértődnének -újabb bizonyíték arra, hogy ezt igazából a fiatalabb korosztálynak szánták. Mint ahogy ezt az elméletemet támasztja alá a halálosan gáz, Sims-szerű ismerkedés, és a Molyneux által hangzatosan felvezetett kézfogás-rendszer (LOL) is csak azoknak okoz bármiféle örömet vagy újdonságérzetet, akiknek koruknál fogva még nem volt lehetőségük túl sok játékkal tolni.
De, ami miatt ez a játék egyértelműen a gyerekeknek szól, az a röhejes, átgondolatlan, kizárólag végleteket felvonultató történetírás. Egyedül ugyanis ők gondolkodnak még a világról úgy, ahogy a Fable 3 megpróbálja előadni a komolynak és drámainak szánt döntéseit: vagy akkora adót szedsz be a néptől, hogy mindenkit nyomorba döntesz, és utálni fognak, vagy egyáltalán nem szedsz be adót, és akkor mindenki szeret. Köztes megoldás nincs, ugyan, miért is lenne? Olyan megoldás pedig aztán véletlenül sincs, hogy esetleg a nép tudtára adod, hogy most egy évig szükség lenne az együttműködésükre ahhoz, hogy meg tudd védeni őket a biztos haláltól (amiről egyébként ők is tudják, hogy jön), s ugyan légyszi, ezért ne utáljanak már annyira. Alapvető politikai döntések gyerekeknek; lehet, hogy érdemes lenne általános iskolai tananyagnak bevezetni.
Éppen ezért a királlyá választásod utáni döntések maximum egy tízévesnek érdekesek bármilyen formában, egy felnőttebb fejjel gondolkozó ember ezeket kiröhögi. Ráadásul legfeljebb szintén egy tízéves lesz az, aki nem jön rá azonnal, hogy exploitolni lehet a pénzszerzési rendszert, és így minden negatív következmény nélkül végig lehet vinni a jó oldalt. Összességében szerintem a Fable 3 egy kifejezetten gyengén designolt, olcsó megoldásokat felvonultató, túlságosan primitív és átgondolatlan, közepes anyag lenne, ha nem vinné el a hátán a brutális hangulata, a lenyűgöző atmoszférája, a questek változatossága, a humora, és a világbajnok szinkronbrigádja, John Cleese és Stephen Fry istenségekkel az élen. Ne értsetek félre, a Fable 3 azért nem egy rossz játék, még azt is megkockáztatnám, hogy a játszhatósága miatt akár meg is érdemli a 8/10 pontot, de végig azon gondolkodtam menet közben, hogy ez az egész olyan, mintha gyerekeknek készült volna. S mivel Peter Molyneux-nek van egy játékrajongó kisfia, valószínűleg ez így is volt.