Fülledt hőség uralkodott, de ez nem akadályozta meg őket a táborverésben, amivel egy-két óra alatt sikerült végezniük. Szinte megkönnyebbültek, miután bebújtak a sátrak nyújtotta árnyékokba. Ahogy felfrissültek, Michael utasításait követve, a csapat nekilátott kiválasztani a helyszínt, ahol elkezdhetik az ásást. Eközben a négy mongol férfi ott segített, ahol tudott. Szerszámokat vittek, gondoskodtak a megfelelő vízkészlet kiosztásáról, valamint körülnéztek, hogy biztonságos-e a környék. A nomádok közt az a hír járta, hogy ezen a területen tanyázik egy törvényenkívüli banda, akik szökött kínai fegyencek és dezertált mongol katonákból verődtek össze. Éppen ezért a négy mongol vezető puskákkal érkezett, ha netán rosszra fordulnának az események.

Ezek a banditák, legalábbis a hírek szerint, fosztogattak, fegyvereket raboltak és nőket erőszakoltak meg rendszeresen. Hírnevüket az egész országban megismerték, ezért a pusztát járó vándoroknak állandóan résen kellett lenniük. Mindezzel tisztában voltak a régészek segítői is.

  A mongolok szerény, hallgatag fickók voltak, akik hűen engedelmeskedtek negyedik társuknak, a dús bajszú Arslannak. Ő volt a szószólójuk és ő rendelkezett a legtöbb tapasztalattal közülük. Évek óta vezetett embereket a sztyeppére vagy a sivatagba, ha jól megfizették érte, s mindig vigyázott is rájuk. Ennyire bentre viszont még sosem merészkedett. Becsületes emberként élte életét, őrizve népe hagyományait, így nem volt idegen neki a nomád életmód, habár a családja a fővárosban, Ulánbátorban lakott. Embereivel jól ismerték egymást, szinte már kézjelekből megértették, mit akar mondani a másik. Külsőleg jelentősen különböztek egymástól, de jellemileg nagyon is hasonlóak voltak. Talán ezért is értették meg egymást olyannyira.

Arslan magasabb volt társainál néhány centiméterrel. Hullámos hajának fekete színe élesen elütött világosbarna szemétől, ellentétben három honfitársától, kiknek arcában szénfekete szemek ültek. Mindannyian barna inget és nadrágot viseltek. Arslan szinte a testvéreiként tekintett rájuk, hiszen mindig a háta mögött álltak, hogy támogassák. A köpcös Baatur, a kecskeszakállas Selenga és a hosszú hajú Kerülen látványa a mindennapjai részévé vált. Sok kalandon és nehéz utazáson osztoztak már, de valamiért a mostani baljós érzésekkel töltötték el Arslant. Különös mesék jártak a sivatagról, eltűnt nomádokról, akik bemerészkedtek ide és sosem tértek vissza. Vad, véres mesék. Remélte, hogy az öregek történetei pusztán élénk képzeletük gyümölcsei voltak!

Mégis, ahogy tekintetét végigfuttatta a homokdűnéken, a néma és kietlen sivatag képe furcsa borzongással töltötte el. Azért jó lesz vigyázni! – gondolta.

 HARMADIK FEJEZET

A délután eseménytelenül telt el, habár Kurt Bauer rábukkant néhány vázadarabkára, ami legalább bizonyította, hogy egykor emberek éltek a közelben. A munkálatok tovább haladtak, mígnem beköszöntött az este és az csapat nyugovóra tért. Testüket kikezdte a megerőltető munka és a nap izzó korongja, de elszántságukat megtörni nem tudta. Hideg éjszaka köszöntött a sivatagra, a homok furcsán nyögő hangokat adott ki magából, hála a hőmérsékletingadozásnak. Mintha átkozott lidércek sírtak volna az éjszakában. Másnap, egy rövid reggeli után, a tábor ismét egy emberként mozdult meg, folytatva az ásatást, ezúttal nagyobb sugarú körben.

Órákkal később, Laura Sanders ásója belehasított a puha homokba, tovább mélyítve a méteres gödröt, melyben álldogált, majd mozdulatát megakasztotta valami. Az ásó lapja egy kemény tárgyba ütközött, s a nő nekilátott lesöpörni a homokot a leletről, mígnem előtűnt egy sziklatömb. Legalábbis első látásra annak tűnt, de aztán Laura közelebbről is szemügyre vette a természetellenesen sima vonalakat, a szögletes formát. Elkezdett hát mélyebbre ásni és néhány maréknyi homok után újabbakat talált, amik egymáson és egymás mellett helyezkedtek el szabályosan. Egyértelműen emberkéz alkotta.

Kiáltására mindenki hozzá sietett. Michael volt az első, aki megjelent, széles mosolyt csalva a nő arcára. A férfi szeme tágra nyílt a lelet izgalmától. Hamarosan tucatnyi ásó szórta a homokot és mire a nap megközelítette a horizontot, egy masszív falmaradvány részlete került napvilágra. Úgy tűnt, hogy az ismeretlen kínai kereskedő naplója nem hazudott. A régészek vezetője diadalittasan öklözött a levegőbe, majd büszkén átölelte Laurát, aki elpirult zavarában, de senki nem vette észre. Egy pillanatra arcuk majdnem összeért és a férfi közelről nézhetett a nő szemébe, kivillantva fehér fogait. Csillogó tekintetükkel sok mindent elárultak egymásnak ebben a néhány másodpercben.

Végül kénytelenek voltak félbehagyni a munkát, hiszen leszállt a szürkület és ismét esteledni kezdett. Ezúttal, azonban vidám hangulatban gyűltek össze az étkezősátorban, ahol elővették a csomagokban rejtegetett whisky-t és megkóstolták, miközben Michael beszédet mondott. Kitért Laura sikerére, valamint felvázolta, hogy mi várhat rájuk, amint híre megy a leletnek.

– Biztos vagyok benne, hogy az archeológia legnevesebb nemzetközi képviselői között fognak említeni minket – nevetett a férfi. – A legnagyobb tudományos magazinok fogják közölni a felfedezést, előadások sorozata vár majd ránk. Nézzétek el nekem, hogy majd kicsattanok az örömtől és, talán kissé nagyravágyónak hangzok, de el kell ismernetek, hogy már nem hiába jöttünk ide!

– Egyetértek, Michael – bólintott Delfina, s az olasz nő megemelve poharát a szájához érintette. Nagyot húzott az italból, mely kellemesen égette torkát, mialatt továbbra is mosolygott. Társai az állukat keresték csodálkozásukban, majd kirobbant belőlük a nevetés és követték a példáját. Mámorosan töltötték az estét, mígnem nyugovóra tértek.

A négy mongol vezető is megkóstolta az alkoholt, de csak egy kortyot ittak. Arslan és emberei józanok akartak maradni, de osztoztak a régészek örömében. Eldöntötték, hogy őrséget állnak a biztonság kedvéért és váltani fogják egymást, hogy mindenki pihenhessen. A kecskeszakállas Kerülen vállalta az első két órát, aki fegyverére támaszkodva üldögélt egy közeli homokbuckán, honnan beláthatta a vidéket és a tábort is.

Az ezüstös holdfényben a sivatag szürke tengernek tűnt, melyen az elszórtan növő fűcsomók megannyi apró hajóknak látszódtak. A férfi élénk képzelete szinte mozgásba hozta a tájat, hol a dűnék hullámokat jelképezve mozogtak. Szürreális élmény volt. Kerülen már elkönyvelte magában, hogy elméjének csalóka játékát látja, azonban kénytelen volt rádöbbenni, hogy mégsem. A dűnék felszíne valóban mozgásban volt. A mongol férfi felugrott és szemét erőltetve meredt az éjszakába. Valami volt a homokban!

A tábor felé haladt, hosszan és komótosan, majd mielőtt elérte volna a sátrakat, irányt váltott és egyenesen az őrszem felé tartott. Kerülen ujjai megfeszültek a puska tusán, melyet célra is tartott. Ekkor a jelenség megszűnt és a homok mozdulatlanná dermedt. A férfi némán álldogált hosszú percekig, de semmi sem mozdult. Csak most vette észre, hogy a levegőt is visszatartotta eddig, annyira hatalmába kerítette a feszültség. Egy darabig töprengett, hogy szóljon-e a többieknek, aztán döntésre jutott és elindult a tábor felé.

Ösztöne még mindig riadót jelzett, ezért jobbra-balra kémlelve haladt, puskáját szorítva. Csakhogy a következő pillanatban, hiába figyelt oly éberen, megmozdult lába alatt a föld és valóságos homokfelhő zúdult a levegőbe, beterítve a férfit. Kerülennek kiáltania sem maradt ideje. Mire leülepedett a por, már nyoma veszett.

Csupán a puskája hevert a homokban, akár egy bizarr síremlék.