Nemrég egy Assassin's Creed fanfiction írására adtam a fejem. Ez volt úgy két hónapja xD Azóta semmit sem írtam bele. Lényeg, hogy öt részből fog állni a regény és egy rész 50-100 oldalas. Már csak egy fejezet híján megvan az első része.

De ne szaladjunk előre, mert ha valaki elolvasná, annak itt a prológus:

Prológus

A sűrű bozótos felzizzent. Levelek hullottak le, ahogy a fehér ruhába öltözött, árnyként mozgó ember felkapaszkodott az egyik fára.

Orgyilkos járt az erdőben.

Hallotta maga mögül, tőle nagyon távol az üldözői kiáltásait. „Megölni!”, „Állítsátok meg!”, ezek hagyták el az ajkaikat. A gyilkos tudta, csupán a semminek beszélnek, kiáltásaikat csak a sűrű erdő élővilága hallja. Éppen ez volt a célja – távol a civilizáció mindenféle magvától, ahol senki sem tud segíteni a négy eltévelyedett üldözőn, lecsap, üldözöttből üldözővé válva. Nagyon szerette az effajta szerepcseréket. Őt azért nevelték, hogy minden nap a halál arcába nevessen, hogy győzze le a félelmeit, és hogy hozzon békét a népeknek.

Békét – de milyen áron?

Még életében egyszer sem gondolt bele, hogy rossz dolog-e, amit csinál? Hogy életeket vesz el, sorsokat dőlt romba? Hogy neki élet és halál csak játék? De szükségtelen mindebbe egyszer is belegondolnia – fejükbe verték a választ: egy ember feláldozható millió életért cserébe.

Éppen ezért sosem tagadta meg a parancsot, ha valaki életének lángjait kellett kioltania. Különben is, ősi ellenségeik, a templomosok ugyanezt akarják tenni velük. Mondhatni, lételemük, hogy öljenek.

Ahogyan most a fák ágain szökkenő orgyilkos is fogja tenni. Még talán egy cirkuszi akrobata sem mozog olyan ügyesen, mint ő most a faágakon. Ipszilon alakú, csúzlihoz hasonlatos ágakon ugrik át, egyre magasabbra kapaszkodik a lombkoronába. Már maga sem lát többet a leveleken és gallyakon kívül.

Nem is kell látnia semmit, az üldözői, amilyen bolondok, saját magukat árulják el. Hangjaik nyersen csattannak az orgyilkos fülében, mintha csak utolsó gyászéneküket kiáltanák a világba.

A gyilkos várt. Jól tudta, másodpercek kérdése, és a mai napon utoljára tapad kezéhez vér. Azonban, mint minden egyes nap végén, tudta, tette nem volt hiábavaló. Az, hogy megöli ezeket a lezüllött janicsárokat, az valójában az üldözői gondja – ők kezdték az egészet!

Két napja kapta megbízását: meg kellett ölnie az egyik erdőben élő Templomost, aki ugyan már rég visszavonult katonai pályafutásából, de kémnek még mindig értékes volt. Két napja kapott engedélyt az ölésre – két nap pont elegendő idő volt ahhoz, hogy bevégezze művét. Már vagy egy órája, hogy kiszaladt a templomos kunyhójából, ahol az öreg látszólag nyugalomban tengette mindennapjait.

Hogy miféleképpen kémkedett a Templomosoknak, azt az orgyilkos nem tudta. Sosem hallott még az illetőről, így nem kellett érte elmorzsolni krokodilkönnyeket.

A zajok egyre hangosabban hallatszottak, ebbe a kakofóniába növények zizegése is vegyült. Az orgyilkos becslése szerint most érték el a bokrot, ahonnan ő felkapaszkodott erre a fára. Tehát már majdnem odaértek alá.

Nyakát nyújtogatva figyelte, ahogyan négy árnyék jelenik meg a fa vaskos gyökereinél, és az árnyékok gazdái is szépen lassan előkerülnek.

Az orgyilkos ekkor döntötte el, hogy cselekedni fog. Halk, fémen csikorduló fém hangjához hasonlatos nesz ütötte meg fülét: saját rejtett pengéjének hangját. Pillanatokkal később már érezte is a fegyver hűvösét tenyerében, ahogyan az átsiklik gyűrűsujja helyén – hiszen már mióta levágták azt az ujját, hogy a praktikus fegyver szabadon tudjon siklani, mintegy csuklója meghosszabbításaként.

Ha valaha is félt ilyen helyzetekben, ez a penge mindig megnyugtatta – pedig nem volt más, csak egy beültetett fegyver. Mégis élete egy részévé vált, egy szimbólummá, egy eltéphetetlen kötelékké, mely az orgyilkosok krédójához és a testvériséghez kötötte őt.

Az orgyilkos behajlította térdeit, és elrugaszkodott. Csak néhány gally surrogása hallatszott, mintha a szél játszadozna az ágakkal. De nem szél volt az, ami ilyen alig hallható hangokra késztette a faágakat – az orgyilkos volt az, aki most lecsapni kész sólyomhoz hasonlatos árnyékként repült egyenesen a középen álló janicsár felé.

Csak az bosszantotta, hogy a veterán katona ilyen haszontalan mamlaszokat alkalmazott a testőrségében. Ő szégyellte magát az óvatlan kém helyett. Persze, inkább legyen könnyű a győzelem, minthogy ne legyen győzelem.

A félmeztelen gyalogos természetesen nem vett észre semmit az egészből – a mennyben majd ráér elgondolkodni azon, ki röppent rá a magasból, ezzel eltörve a gerincét, és felnyársalva őt a nyakánál fogva egy rövid, csuklóból induló pengével.

A többi három észbe kapott, és mire abbamaradt halott társuk lehulló fegyverének csörömpölése, már készenlétben várták az orgyilkos. De amaz számított minderre: ő is kivont karddal állt a janicsárok gyűrűjében.

Egyikük, az orgyilkostól balra álló ellenfél már szúrt is. A gyilkos magában mosolyogva, könnyedén hárította a felé tartó rövid, görbe kardot, és amint megszűnt a janicsár védelme, egy lépéssel közelebb araszolt hozzá, és erőteljesen hason szúrta a meglepődött gyalogost.

Társai azonnal nekirontottak, de eszeveszett támadásuk inkább volt dühös vagdalkozás, mint igazi harc. Azonban az orgyilkos tudta, hogy még a pontatlan vágások sorozata is lehet néha hatékony. Éppen ezért nem becsülte le az ellenfelet. Az más kérdés, hogy még mindig az ő tudásán alulinak találta mindkét janicsár harci tudását. Ezzel nem becsült le senkit, számára ez volt maga a valóság.

Nem is számította el magát.

A janicsár felbőszülve két társa halálán, előrelépett, és rézsútosan lesújtott az orgyilkosra. De mire a penge elérte végcélját, a célpont már nem volt a helyén. Az orgyilkos ezalatt a számára igencsak lomha sújtás elől eltáncolt, egyenesen a férfi mögé, és rögtön kiloccsantotta az agyvelejét a rejtett pengével. Három janicsár úgy múlt ki, hogy talán tíz másodperc sem telt el.

Az utolsó katona minden bizonnyal kárörvendően vihette véghez azt a suta mozdulatot, mellyel ketté akarta szelni az orgyilkost. Éppen az elbizakodottsága volt a gyengéje: hiába, hogy az orgyilkos pengéje a másik ellenfél fejébe ragadt bele, még mindig maradt egy kardja, amit nagy erővel a janicsár szemei közé irányított. Az óvatlan testőr konkrétan beledőlt a kardba, mint valami hős egy régi-régi drámában.

Tizenhárom másodperc, négy halál. Az orgyilkos valószínűleg egyéni csúcsot döntött az ölést illetően. Mindezek azonban feleslegesnek számítottak az orgyilkosnak. Ha lelte valamelyest örömét az öldöklésben, hát még saját magának is remekül leplezte.

Miközben ott állt a négy, körben fekvő hulla között, és megcsapta az egyre jobban terjengő halál szaga, elkezdett fújni a szél, hogy győzelmét hírül vigye az egész világnak.

Arra gondolt, a négy janicsárnak mennyire fölösleges és eldobható volt az élete. Az olyanoknak, mint ők, általában nem termettek babérok. Persze, kellett valaki, hogy kitöltsék a hadsereg sorait, de ez a négy félkegyelmű még annak is az alja volt, az orgyilkos nem is csodálta, ha ilyen rém egyszerű feladatot sem tudtak véghezvinni.

Az orgyilkos lassan kocogni kezdett az aljnövényzetben. Az erdőben immáron egy olyan személy sem tartózkodott sem közel, sem távol, aki bármilyen veszélyt jelentene számára, pláne nem olyan, aki tudná, ki az a fehér lebernyegbe burkolózó alak. Az orgyilkos szinte minden fizikai léten felülemelkedik – szinte minden nap kilométereket fut, épületeket mászik, ennek köszönhetően kivételes fizikai adottságokkal rendelkezik. Egy kis futás Isztambulba, a hajdan Konstantinápolyként ismert városba meg sem kottyant neki.

Hamar elért a két kontinenst összekötő városba. Fenyegető, sötét tornyok és kupolák emelkedtek a magasba a fal mögött. Az orgyilkos ezt a helyet, baljós látképe ellenére mindig is az otthonának tekintette, pedig rengetegszer el kellett utaznia más városokba, hogy ott vadásszon új prédára.

Békére, amit hajkurászott, csak itt lelt, és mégis, ez a béke sem volt igazi. A Gergely-naptár szerint az 1564. évet írták, és a szultán már régen békét kötött, az ördög sosem alszik. A Templomosok nem nézték jó szemmel mindezt, és a hírek szerint már kezdtek is bogarat ültetni Szulejmán fülébe, hogy legyen méltó Hódító előnevéhez. Azonban mindenki tudta, hogy a szultán már túl öreg ahhoz, hogy a vállára vegyen egy hadjárattal járó terhet. A templomosok azonban voltak elég körmönfontak, hogy elérjék céljukat, és uralják a világot – Szulejmán régi sikerei miatt pont meg is felelne a célnak. Először a Királyi Magyarországot kebeleznék be – de az orgyilkos biztos volt benne, hogyha mindez sikerül, nem állnának meg félúton.

Egy hadjárat, mely látszólag Szulejmán újabb nagy dobása, de titkon a Templomosok irányítanák. Gigantikus és ambiciózus terv.

A mérleg másik végén pedig az orgyilkosok álltak, akik igyekeztek az elejét venni ősi ellenségeik ezen törekvéseinek.

A városfal egyre nagyobbra nőtt, és kezdte eltakarni az orgyilkos elől a fenyegetően magasodó tornyokat. Az orgyilkos erősen kétkedett benne, hogy az őrök átengednék a városkapun, így hát egy rögtönzött bejárat után nézett.

Szerencsére mindig voltak kiálló téglák vagy lőrések, melyeken az orgyilkos felkapaszkodhatott. Nagyjából öt percig tartott a mászás, és mire a gyilkos feltolta magát a fal peremén, nem érezte magát fáradtnak. Éber tekintettel körülnézett a falon. Tőle alig tíz méterre egy őr vizslatta a távolra nyúló, városon kívüli területet. Csak akkor pillantott az irányába, mikor már nesztelen lépteivel csak alig egy méterre közelítette meg az óvatlan őrt. Annak csak egy meglepett sikkantásra maradt ideje, a penge belefúródott nyakába.

Az orgyilkos, miközben az őr esését tompította, elkerülve ezzel a kellemetlen, gyanús hanghatásokat, nagyot sóhajtott. Újabb halál, újabb értelmetlen élet vége. De hát ilyen időket éltek, ahhoz, hogy bejusson Isztambulba, embereknek kellett meghalnia, csak mert a közvélemény rosszul viseltetett a bérgyilkosok iránt. Még szerencse, hogy nem a kapun át akart besétálni a városba – legalább öt főnek kellett volna meghalnia hozzá.

Miközben leugrott a falról, hogy egy út közepén ledobott, szalmával tömött szekérbe ugorjon, arra gondolt, mennyiszer csinálta már ezt. Ugrott már magasabbról egy ilyen objektumba, és azok jobban fájtak neki, mint ez.

Az egész küldetés csupán egy egészségügyi sétának felelt meg a számára.

A délutáni napsütésben a futás kissé kellemetlenebb volt. Az orgyilkos háztetőkön ugrált, létrákon mászott fel-le, igyekezett nem feltűnést kelteni. Már csak néhány száz méterre járt az orgyilkosok főhadiszállásától, és meglehetősen igyekezett.

Nem akart késlekedni a békéhez vezető úton.