Az emberiség hosszú, több ezer éves történelme során rengetegféle tévhitben ringatta már magát, amelyek nagyjából fajunk kialakulásától kezdve mind a mai napig elkísérnek minket, folyton folyvást önmaga farkába harapó kígyóként, egy olyan szünet nélkül pörgő lemezként, amely mindig önmagát ismétli, mintha szakadatlanul figyelmeztetni akarna minket hibáinkra, hogy végre valahára tanuljunk belőlük, és ezzel megszakítsuk a bűnbeesés, az önhittség és a hiúság, majd pedig az ezzel járó elkerülhetetlen bukás örök körforgását. Persze hiába minden erőfeszítés és figyelmeztetés, az ember semmiből sem okul. Továbbra is meg van róla győződve, hogy ő áll a tápláléklánc abszolút csúcsán, továbbra is bőszen hangoztatja saját intelligenciáját és felsőbbrendűségét, továbbra is istent játszik, és közben nemhogy nem gondol bele abba, hogy talán téved, de a következményekről is hajlamos megfeledkezni. Erre az egyáltalán nem elhanyagolható tényre azonban nem csak a történelem, hanem Hollywood is rendre emlékeztet minket. Az Alien-sorozatban felfedezésvágyunk, önhitt hódítani akarásunk és a görcsös kisajátítási hajlamaink kerülnek pellengérre egy nálunknál sokkal tökéletesebb organizmussal szemben, ami nem érez szánalmat, sajnálatot és szimpátiát. Csakis három dolga van: ölni, szaporodni és túlélni – de ezeket addig csinálja, amíg csak lélegzik. Hiába az emberek szakértelme, túlereje és milliószor fejlettebb technológiája, az idegen lényt mindez nem érdekli, szakadatlanul tör előre, hogy beteljesíthesse azt a célt, amire létrejött – nekünk pedig ebben a játszmában csakis a keltetőgép és az áldozat szerepe jut.  



Aztán ott van ugye a Predator frencsájz: egy csillagok közül a Földre érkező lény, amelynek lételeme a vadászat, nem csupán azt bizonyította be, hogy még fajunk legmacsóbb keményfiúit is játszi könnyedséggel képes betörni, hanem azt is, hogy határozottan nem mi vagyunk az univerzum leghatalmasabb, legveszedelmesebb ragadozói. Legvégül pedig a Prometheusban találkozunk teremtőinkkel, a mi felnagyított tükörképeinkkel, akik legalább annyira képmutatóak és arrogánsak, mint amilyenek mi is vagyunk. S mint az ember, mindent elpusztít, ami az útjába kerül, még saját művét is, azaz minket, miközben nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mi miatt teszi. Szó nélkül eltapos mindent, hiszen a cipőtalp sem áll le eszmecserét folytatni a hangyával. Az Alien, a Predator és a Prometheus univerzumból (bár lényegében mindhárom frencsájz ugyanaz a világ) létrejött crossover, az Élet és halál (a nemrég magyarul is megjelent, egyébként kifejezetten szórakoztató Tűz és kő folytatása) is ezeket a témákat boncolgatja: az élet és a halál örök körforgatagában indul útjára és torkollik bele egy brutális és véres science fiction akcióhorrorba. Egyik következik a másikból, idegen lények és szörnyek feszülnek egymásnak, és ebben a csillagközi ütközetben ismét bebizonyosodik, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk mi hozzájuk és a világegyetem mindenségéhez képest – és az is, hogy végkövetkeztetésként az emberi élet kevesebbet ér egy kiszáradt szardarabnál.  



A 16 számos képregény (plusz egy különszám) alaptörténete a frencsájz szokásos medrében csordogál, a rajongók számára igazából nem is hat különösebben újdonságként: a Weyland-Yutani Társaság az LV-797-es bolygóra (más néven a Tartarusra) küldi a Gyarmati Tengerészgyalogság katonáit és katonalányait, hogy megvédje jogos tulajdonát és bányászati kutatásait a rivális Seegson cégtől, akik szintén kivetették karmaikat a sötét titokba burkolódzó planétára. Persze a Társaságnak mi más célja lenne, minthogy mintát szerezzen az ott található idegen létformából, majd azt a Földre vigye, hogy kiaknázza a benne rejlő hatalmas lehetőségeket ugye, de természetesen csakhamar ismét elszabadul a pokol, ahogy az lenni szokott. Megjelennek a Ragadozók, a Xenomorphok, na meg a Tervezők, a katonák pedig eme halálos szörnyetegek célkeresztjében és kereszttüzében találják magukat. A sztori mellett a karakterek összetétele sem akkora meglepetés: az ikonikus idegen lényegeken és veszedelmes kreatúrákon kívül ott vannak a nagydumás tengerészgyalogosok, az először szimpatikusnak tűnő, de aztán egyre inkább ellenszenves céges ember, akinek egyedül csak a minta a fontos, és ez minden együttérzést, szimpátiát és emberéletet felülír (természetesen elkerülhetetlen, hogy ezen eltérő nézetek miatt a katonák és a Társaság képviselője ne feszüljenek egymásnak, ahogy azt már korábban is megszokhattuk), aztán a tengerészgyalogosok mellé kirendelt android, aki látványosan érdeklődik a tudomány iránt, és egyszerre csodálja és józan ésszel mérlegeli az idegen létformát. Emellett ugye ott van maga az a tény, hogy a katonák hiába vannak felvértezve elég fegyverrel és munícióval, ez az ellenséggel szemben nem sokat ér, így az egyszeri kaland fejvesztett menekülésbe és brutális mészárszékbe torkollik, sőt, még egy fogolyszabadítási akciót is megejtenek a képregény vége felé egy Alien-fészekben. Ismerős?  



Mondanám, hogy az Élet és halál alapvető problémája az, hogy ebből a témából az égvilágon mindent kihoztak már, amit csak lehetett, de ez annyira régi meggyőződés, hogy nem is igazán lehet problémának nevezni. A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál, na meg az első két Predator-mozi nagyjából mindent elmondott ezekről a lényekről, és ezek után minden további mű (legyen az film, könyv, képregény vagy épp videojáték) csupán csak érdekes hozzátoldás, betonkeményen lefektetett sablonok ügyes újrafogalmazása. Ettől még persze születhetnek jó alkotások a frencsájzban, és valahol itt kell keresni ennek a képregénynek is a sikerét. Történetvezetése kifejezetten klisés és erősen másolja James Cameron második Alienjét, mindazonáltal Dan Abnett jól keveri a kártyáit, és szórakoztató elegyet kever ki az ezerszer felhasznált alapanyagból – és az külön dicsérendő, hogy nem rántja le a leplet sem a Tervezőkről, sem pedig a Xenomorphokról. Ez olyan alkotások után, mint az Alien: Covenant, talán nem is akkora baj – és tegyük hozzá, ha a Tűz és kő nem is, az Élet és halál már egyértelműen ellentmond annak a filmnek. Azonban talán a Prometheus volt hosszú idő után az egyetlen olyan darab a sorozatban, ami új és egyedi ötletekkel gazdagíthatta volna a frencsájzt, ha ügyesen viszi tovább a megkezdett koncepciót – de végeredményben sajnos nem így történt.    

Ettől függetlenül az Élet és halál nyugodtan beilleszthető a kánonba: érdekes, szórakoztató és élvezetes olvasmány, még ha nem is váltja meg a világot. Ahogy az előzmény, úgy ez is remek folytatása a Prometheusnak (talán nem is véletlen, hogy a képregény legjobb pillanatai nagyrészt a Tervezőkhöz köthetők), ügyesen szövi tovább a filmben feltett kérdéseket, mindezt nagyszerűen illeszti bele az AVP-univerzum jól ismert világába. Ennél több aligha kell az üdvösséghez. Na jó, talán egy folytatás nem lenne annyira rossz...

Aliens/Predator/Prometheus/AVP: Élet és halál (2018-2019)
Predator: Life and Death #1-4 (2016)
Prometheus: Life and Death #1-4 (2016)
Aliens: Life and Death #1-4 (2016)
Aliens vs. Predator #1-4 (2016-2017)
Life and Death: Prometheus - Final Conflict (2017)