Az utolsó párbaj filmkritika

Nem véletlenül volt sötét a középkor.

1917.png

A nemsokára nyolcvannegyedik évét taposó Ridley Scott a kisebb-nagyobb buktatókkal tarkított, ám ennek ellenére is színpompásnak mondható, lassan ötven esztendős mozifilmes pályafutását a Párbajhősök című klasszikussal kezdte, amelyben egy sértés miatt két francia tiszt feszült egymásnak a napóleoni háborúk idején, és a viszály az egymás iránt érzett csillapíthatatlan bosszúvágyuk okán egy évekig elhúzódó, időről időre megrendezendő párbajozássá fajult, ami nem csak egyfajta tradícióként kísérte el őket, hanem egész életüket is meghatározta. Scott legújabb filmje, Az utolsó párbaj is hasonló hangvételt üt meg: akár egy frappáns búcsúrendezés is lehetne, egy pálya-lezárás, melyben visszatekint arra a műre, ami elindította őt a nemzetközileg elismert rendezővé válás rögös útján, egyúttal be is zárja azt a kört, amelynek ívét olyan magabiztosan és rendületlenül rajzolja fel az Álomgyár képzeletbeli vásznára már 1977 óta. Ehhez képest a mester nemhogy nem áll le, de idős kora ellenére rendre rálicitál fiatalabb kollégáira, és olyan ifjonti hévvel áll a kamera mögött, hogy azt nem egy pelyhedző állú, ereje teljében lévő filmes is megirigyelhetné. Csak a példa kedvéért: idén novemberben érkezik tőle A Gucci-ház, jövő januárban forog a Bonaparte Napoleon életét feldolgozó Kitbag, és úgy látszik, a régóta dédelgetett Gladiátor 2-től sem kímél meg minket az öreg. Életműve egyáltalán nem hibátlan, de azt be kell vallani, hogy minden évtizedben lerak az asztalra minimum egy mesterművet, amely újra az élvonalba katapultálja őt. Bár Az utolsó párbaj messze van attól, hogy ebbe a kategóriába soroljuk, és az sem túl valószínű, hogy évekkel később a halhatatlan klasszikusok között fogjuk emlegetni, mégis Scott jobb filmjei közé tartozik, egyben úgy réved a dicső múltba, hogy egyszerre idézi meg debütáló rendezését és a Gladiátor, valamint a Mennyei királyság rendezői változatának idején mutatott teljesítményét.  

3355.png

Az utolsó párbaj első kettő harmada valóban eltökélten hozza a fent említett jellemzőket. A történetről elég annyit tudni, hogy a XIV. századi Franciaországban járunk, ahol két egykori, csatamezőket megjárt, nemesi születésű jóbarát, Jean de Carrouges (üdítő érzést Matt Damont az utóbbi évek bénázásai után vége egy tényleg jó szerepben látni) és Jaques Le Gris (Adam Driver többedjére bizonyítja be, hogy a fénykardok után is van számára élet) egy halálig tartó párviadalra kel egymás ellen, mivel előbbi felesége azzal vádolja utóbbit, hogy férje távollétében álnokul besurrant a várába és megerőszakolta. Mivel a sötét középkorban járunk, ahol egy ilyen, alapjában véve is bonyolult ügy felgöngyölítését az uralkodói osztályok közti törésvonalak, a szükségszerűség alapján felépült társadalmi rendszer, valamint az elvakult, józanésznek ellentmondó vallási meggyőződések csak még tovább nehezítenek, Carrouges halálos kimenetelű párbajra hívja egykori bajtársát, így istenre bízzák az igazságtételt. Ha Carrouges nyer, a vádak igaznak bizonyulnak, azonban ha Le Gris kerekedik felül, akkor a nőt kopaszra nyírják és elevenen elégetik – nem túl szép kilátások, valljuk be (egyébként ez volt a francia történelem utolsó viadal, amit ilyen okból vívtak – természetesen erre utal a film címe is). Scott egyértelműen Akira Kurosawa A vihar kapujában című klasszikusának elbeszélésmódjára építette fel a történetet (amely ugyancsak a nemi erőszakról szólt), azaz egy bizonyos eseménysort három szempontból mutatnak be. A három szegmense osztott cselekmény során megismerjük Carrouges, Le Gris, majd pedig Marguerite perspektíváját, képet kapunk arról, hogyan is miként látták és élték meg a történteket. A forgatókönyvírók (Matt Damon és az egyébként szintén szerepet vállaló, amúgy parádés alakítást nyújtó Ben Affleck először dolgoztak együtt szkripten a Good Will Hunting óta) szorosan együttműködnek a befogadóval, azaz a nézővel: ügyesen eljátszadoznak a különböző nézőpontokból megmutatott események közötti kisebb-nagyobb eltérésekkel, miközben ránk bízzák, hogy az elmondottak alapján melyiküknek hiszünk, kivel szemben alakul ki bennünk szimpátia, vagy épp melyik karakter véleményének igazságtartalmát kérdőjelezzük meg.  

3353.png

És a koncepció a bő lére eresztett két és fél órás játékidő nagy részében remekül működik. Scott kendőzetlenül álmodja vászonra az épülő Notre Damme fényűző árnyékában rothadó sáros, mocskos, járvány tizedelte, a termést elpusztító kedvezőtlen időjárással és a munkaképes férfiakat bedaráló háborúkkal megvert Franciaországot. A csatajelenetek, de főleg a film csúcspontját szolgáltató párviadal kellően autentikus és vérmocskos, nélkülöz mindenféle kalandregényes, hősies, magasztos színt, inkább csak egy szánalmas farokméregetés, ahol két sértett, komplexusoktól sújtott egykori jóbarát csap össze egymással holmi hiú büszkeség és egó miatt, fals ideák és önhazugságok közepette. Ebben a kontextusból nézve szó sincs szerelemről, féltésről, semmiféle hollywoodi cukormázas giccsről, csupán a figurák mondvacsinált becsületén esett csorbáról, a külvilág felé mutatott hazug képük töredezéséről és a gyenge alapokra épült hősszerepükről, amelyben minden áron tetszelegni akarnak, és mindenre képesek, bármit feláldoznak, hogy ezt fenntartsák. A film a cselekmény utolsó fejezetéig szépen vezeti a karaktereket, minden szempontból színvonalas körítéssel prezentálja a körmönfont narratívát, miközben nem bagatellizálja el a mondanivalóját, és anélkül fogalmazza meg az igencsak komoly üzenetét, hogy az túlságosan egyoldalúvá, sekélyessé, didaktikussá és hollywoodiassá válna. Aztán elérkezünk a történet harmadik harmadához. Addigra már pont elhinnéd, hogy Az utolsó párbaj tényleg nem egy lesarkított, bántóan szélsőséges MeToo-film (amit az egyébként kissé elhibázott marketing és a sztorit a női nem szempontjából fontos történelmi fordulópontnak beállított előzetes is sejtetett), amelyben végre nem kezelnek minden egyes férfiszereplőt szexista, hímsoviniszta hülyeként, és nem oda lyukadunk ki megint, hogy a nők mindig, minden esetben el vannak nyomva, a férfiak pedig komplett idióták. De persze csak nem bírják ki az alkotók, hogy ne essenek át a ló túloldalára, és az egészet csak és kizárólag arra a következtetésre futtassák ki, hogy a főszereplő nő maga a megtestesült tökéletesség, okosabb mindenkinél, mindenhez is ért, miközben a férfi karaktereket közül mindenki (de tényleg mindenki) velejéig gonosz, romlott, tudatlan gazember.  

3354.png

Az árnyalatlan megfogalmazás és a túlmagyarázás ettől kezdve folyamatosan azon dolgozik, hogy rontson a film hitelességén, kizökkentsen az élményből és elidegenítsen a történettől. Ezen a ponton már nincsenek morális válaszutak, nincs rábízva a nézőre a történtek kibogozása, csak tényként beállított események vannak, ahol már nem elég a puszta sejtetés (eleve úgy kezdődik Marguerite szegmense, hogy ló betűkkel kiírják a képernyőre, hogy az igazság – kösz Hollywood, enélkül biztos nem jöttünk volna rá), és amelyben kötelező megfosztani a párbajba induló férjet minden erényétől, gerincességétől és érdemétől, és a végtelenségig ledegradálni egy szerelmét elnyomó önző, hiú, tapló bunkóvá. Továbbá a polkorrektség jegyében minden áron ki kell domborítani a férje nélkül valóságossal kivirágzó talpraesett nő alakját, aki nemhogy jobb vezető mindenkinél, de mindig minden helyzetben maximálisan érti a dolgát, és még a tapasztalt szakembereket is bölcsen kioktatja a tennivalók szakszerű elvégzéséről. Ezzel lényegében a film feláldozza az addig gyönyörűen vezetett történetmesélést, az összetett karakterábrázolást és az árnyalt megfogalmazást a modern trendek oltárán – és ezzel a görcsös megfelelni akarással majdnem ki is nyírja az amúgy remek összképet. Valamint, mivel képtelen elvonatkoztatni korunk társadalmi berendezkedésétől, elköveti azt a hibát, hogy a mai kor elvárásait a múlton kéri számon. Pedig, ha hihetünk a több száz könyvnek, elbeszélésnek, a rengeteg fennmaradt irodalmi műnek és a történészek sokaságának, akkor pont az a megállapítás rajzolódik ki előttünk, hogy a középkor nem csupán a gyengébbik nemnek, de úgy en bloc mindenkinek, a szegénytől, a parasztoktól és a jobbágyaktól kezdve az uralkodó osztályokig hatalmas szívás volt, és hogy a legégetőbb, legfontosabb és leglényegesebb konfliktusok nem a férfiak és a nők között voltak – így hát a jelenkor problémáit és a manapság már igencsak túltolt feminizmust (amely teljes mértékben korunk terméke), egyenesen szükségtelen, ha nem óriási badarság rávetíteni a középkorra.  

3356.png

Az utolsó párbaj, noha az üzenetét illetően kifejezetten ambiciózus film, mesze nem váltja meg vele a világot, sőt, ez az üzenet inkább csak a nemek közti feszültséget fokozza azzal, hogy a nőket ért igazságtalanságokért a férfiakat vádolja kollektív bűnösséggel. Így a mondanivalója rendkívül káros, egyúttal általa megint bebizonyosodik, hogy az Álomgyár képtelen ezeket a témákat aprólékosan, melyre szántóan átadni a közönségnek – mi több, azzal, hogy a végtelenségig a szánkba rágja őket és túlmagyarázza, mintha tudatlan óvodások lennénk, tulajdonképpen minket néz hülyének. Mégis, Az utolsó párbaj attól függetlenül, hogy a harmadik harmadig ügyesen lavírozik a komplexitás farvizén, utána viszont mélyen elmerül a hollywoodi posványban, tényleg egy jó film. Igaz, a mai állapotokat nézve talán nem a legjobb időben készült el: megtekintése után nagy eséllyel a Te fejedben is az a kérdés fogalmazódik majd meg, hogy milyen lett volna ez a film, ha mondjuk 10-15 évvel ezelőtt csinálják meg.

FATJTTTVIAkmgI2.jpg

5 komment - szólj hozzá!

Remake-et kaphat a Chrono Cross

A pletykák szerint remake-et kaphat a Chrono Cross, amit állítólag karácsony környékén jelenthetnek majd be. Habár az első jelek arra mutattak, PlayStation-exkluzív lehet a projekt, úgy tudni, ez nem igaz.

Akció-szerepjátékot készít a Metroid: Dread csapata

Egyelőre csak Project Iron néven emlegetik azt a hátulnézetes akció-RPG-t, amelyen a Metroid: Dread csapata, a MercurySteam dolgozik. A stúdió a 505 Games segítségével kelti életre a multiplatformos projektet.

A Dead Cells új DLC-je más indie-ktől kölcsönöz

Igazán nem állíthatjuk, hogy a Motion Twin magára hagyta volna a Dead Cellst az elmúlt években. A megannyi frissítés sorában a legújabb a sorstársakra tekint ki: népszerű indie játékok teszik tiszteletüket egy DLC erejéig.

Szebb lesz PC-n az Xbox Cloud Gaming

Újabb okot kapunk arra, hogy kipróbáljuk a Microsoft Edge böngészőjét, a redmondiak ugyanis itt vezetik be először a Clarity Boost nevezetű opciót az Xbox felhős játékszolgáltatásához.

Dead Cells - készül a harmadik fizetős DLC

A Dead Cells jövőre újabb fizetős DLC-t kap, sorban a harmadikat. A The Queen and the Sea címre keresztelt kiegészítő a játék végét tölti meg még több tartalommal, és még egy vadonatúj befejezéssel is ellátja.

Halo Infinite - örökké csak harcolunk

Közeledünk a Halo Infinite megjelenéséhez, a Microsoft pedig leszállította az ilyenkor szokásos élőszereplős Halo-kisfilmet, ami ezúttal az emberiség történelmén végigrohanva mutatja be egy-egy kor hőseit.

További három Pókember-film készül az MCU-ban

Hiába tűnt úgy, hogy a Pókember: Nincs hazaút lehet a Tom Holland-féle Pókember-éra utolsó állomása, Amy Pascal a Fandangónak adott interjúban elárulta, hogy a Sony és a Marvel együttműködésében három további Pókember-film jön még.

Mindenre fény derül ma a GRID Legends kapcsán

Ma délután végre minden kiderül a GRID Legendsről, az Electronic Arts és a Codemasters ugyanis egy élő műsor keretein belül nem csak a játék első játékmenet-bemutatóját, de a pontos megjelenési dátumot is leleplezi.

Jelentős változások jönnek a Battlefield-sorozatnál

Az Electronic Arts komplett Battlefield-univerzumot építene a jövőben, és változások várhatóak a DICE menedzsmentjében is: a Battlefield-sorozat irányítását például a Respawn vezetője, Vince Zampella veszi át.

Az 1960-as években játszódik a BioShock 4?

A Sacred Symbols házigazdája, Colin Moriarty a műsora legutóbbi adásában elhintette, hogy mikor és hol játszódik majd a Cloud Chamber fejlesztésében készülő következő BioShock-epizód.