Bezártak. Kifeszítettek. Kínoznak. Megölnek. Feltámasztanak. Kínoznak. Megölnek. Feltámasztanak. Már arra sem emlékszel ki vagy, és honnan jöttél. Gyűlölnek, izzó haraggal. Rettegnek tőled és attól amire képes vagy. Megjelenik egy fura nyúl sapkás fazon egy állványos mikrofonnal, és kiszabadít a láncaidból. "Az őr a kulcs. Öld meg az őrt, és szabad leszel".

I hear thunder. Pitter-patter.
Ennyi a FURI alap felállása, és a sztoriból nem is lőnék el többet - amennyire eleinte értelmetlen, hektikus és széteső az absztrakt világával együtt, olyannyira értelmet nyer minél tovább haladsz benne. Ez valószínűleg nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, de a történet kirakós jellege, misztikuma a szájbarágás helyett legalább annyira kulcseleme a játéknak mint motivációs faktor, mint amennyire fontos hogy egy 10+1 főt felvonultató boss rush játékban az utolsó apró mozzanatig csiszolt, dinamikus és élvezetes harcrendszer fogadjon.

De kik is ők, az őrzők? Kicsoda hősünk, és még inkább, ki a Nyúl, aki a segítségünkre van? Miért zártak be? Miért gyűlölnek annyira? Ki a rosszfiú, ők, én, vagy a Nyúl? Miért érdekük hogy bezárjanak? Az őrök csak kötelességüket teljesítik, vagy saját akaratukból akarnak bezárni? Miért érdeke a nyúlnak hogy segítsen rajtad? Hol vagyunk? Egy kitalált, absztrakt világban, álomban, vagy a Földön a jövőben, esetleg az űrben, vagy egy távoli idegen bolygón?

Hosszú ideig megválaszolatlanul maradó kérdések tömegét veti fel a játék, minden az egyébként piszok hangulatos, már-már meditációs melankolikus átvezető séta közben és bossharc alatti megszólalásokból kapott apró válasz tovább árnyalja a képet (na persze felmerül a kérdés - megbízol-e a Nyúlban, ha magadról sem tudod ki vagy, megbízol-e fogvatartóidban?), míg nem a következő őr szabadságod útjába nem áll. És ekkor veszi kezdetét az igazi játék.

A boss rush, aki egyébként nem lenne tisztában a fogalommal illetve ma még kissé szerény felhozatallal büszkélkedő de magát műfajjá kinövő jelenséggel, annyit tesz hogy a játékban kizárólag főellenségek vannak: nincsenek köztes pályák, "normál" kisebb nagyobb ellenségek - csak zsinórban boss harcok. Illetve köztük némi sztorizgatás egy akár automatizálható, kvázi átvezető animáció békés sétálás közepette, ahol titokzatos nyúlsapkás társunk buzdít: "Tarts ki. Ne mutass félelmet. Ne mutass kegyelmet. Ők sem fognak."

Song. Strap. Beat.
A FURI egyszerre bír a modern játékok polírozott, kifinomult játékmenetével ami érzésre tökéletesen sima és reszponzív, és a '90-es évekkel tovatűnő bullethell stílust eleveníti fel: a cikázó, már-már anime jellegű kardpárbajok és lövöldözés olyan szívemnek kedves, retro hangulatú formában zajlik amit utoljára a "megy a kis űrhajó magától, megállás nélkül lősz, és mindenféle formában jön szembe tízmillió lassan mozgó lövés és ellenséges hajó" korszakban, a RAPTOR és a Tyrian2000 óta nem volt szerencsém megtapasztalni - részben azért mert rég idejétmúlt, ma már inkább említésre sem érdemes szemétre való flash játékokban és magukról kicsit túl sokat képzelő árazású indie próbálkozásokban található meg. Na de egy Metal Gear Rising-ot idéző, hack n' slash boss rush akciójátékban? Olyasmi amivel nem, vagy időtlen idők óta nem találkoztam, és egy kellemes nosztalgiahullámot lovagol meg amellett hogy az utolsó pixelig modern, villámgyors, és ugyanúgy hasíthatod a levegőt elektromos katanáddal, mint ahogy lőhetsz megállás nélkül.

A harcrendszer maga is érdekes: van 3 életerő pontod, az ellenfelednek is 3-6, hozzá egy életerő csíkod - ha elveszíted a párbajt, egy életerőpontot veszítesz, az ellenséged életereje pedig visszatölt maximumra - ha pedig nyersz, a tiéd tölt fel, és a boss veszít egy pontot (sőt, a nehézségéből adódó frusztrációt csökkentendő, ha győzöl vissza is kapsz egy pontot, ami a bossokra nem érvényes. Ha, győzöl.), ezáltal az egésznek van egyfajta körökre osztott jellege. Nem lennének természetesen igazi bossok, ha minden életerő pont nem felelne meg egy önálló "phase"-nek, fázisnak, amikor is ellenfeled teljesen átalakul: új harcstílus, mozdulatok, lövések, egy teljesen új kihívás, ami teljesen új megoldást kíván tőled, s ha nem volna elég, minden fázis között van egy köztes, közelharci fázis is, ami ráadásul ugyanúgy más minden két fázis között. Így egy 6 életerőpontos ellenséget összesen 11x kell győzelmet aratnod a szabadságodért, 11 totálisan különböző villámgyors harc amiben hibázhatsz, elbukhatsz akár többször is, de ha sikerül javítani a mozgásodon, a taktikádon, az ügyességeden, visszanyerheted az elveszített életerő pontjaid, ahogy a párbaj másik résztvevője is feltöltheti saját életerő csíkját ha győzedelmeskedik - ennek eredménye pedig 11 feszes, izgalmas és komplex párbaj.

Star. Scale. Line.
Hogy sikerült ezt tálalni? Nos, idén (23) sikerült áttérnem az évtizede tartó rock/metál időszakomból a '80-as évek retro elektro zenéire, amiket pár albumnak utánanézve leginkább Synthwave-ként és Dark Synth-ként azonosít a wikipedia - ha ezeket szereted, a neonfényben úszó rikítóan, már-már fájóan kék és rózsaszín pálmafákat és a kezdetleges digitális stílusú albumborítókat a fényrácson tovaszálló DeLorian-el, akkor a Far Cry: Blood Dragon és a Devil May Cry szerelemgyerekeként jellemezhető FURI-t imádni fogod. Ha a stílus önmagában nem is feltétlenül jön be - a zenéért felelnek: Carpenter Brut, Danger, Toxic Avanger, Lorn, Scattle, Waveshaper, Kn1ght, ha ezek a nevek mondanak valamit, nekem a Waveshaper-t leszámítva ismeretlenek volak - még akkor is a fejlesztők illetve előadók számlájához írható pozitívumként a felhasználás módja: nem egyszerűen átemelt zenékről van szó, hanem direkt a FURI-hoz írt, vagy módosított darabokról, amiknek a tempója az esetek legnagyobb részében az adott boss adott fázisához tökéletesen passzol. Hol az érkező igen csak fájdalmas, növekvő hullámok méretével kúszik fel a hangmagasság, hol túléléshez megkövetelt gépfegyverként cikázó kitéréseink ritmusával együtt dobban, vagy épp hallgat el egy pillanatra az adott boss egy durvább lesújtó kardcsapása vagy lövése előtt, így a ritmus és az adrenalin garantált, ez utóbbi pláne ha hozzá vesszük hogy a Furi bizony nem egy könnyű játék - rendesen meg fog izzasztani, pedig igen egyszerű: lőj, lőj erősebbet, üss, térj ki, védekezz az előre jelzett támadásoknál - s ráadásul mindhez színkód is jár, így neonfényben úszó ruhánk zölden pulzál a sikeres parry (tökéletesen időzített védekezés) általi gyógyulásnál, ahogy parázsló narancsban szinte lángra robban ha feltöltjük a közelharc egy ritka, levegővételnyi pillanatában, csak úgy ahogy pl. az invincibility frame-ek (sebezhetetlenség idejét mutató) sötét narancsként jelölik ha épp nem árthatunk ellenségünknek, és egész más megoldást kell találnunk ahelyett hogy fejjel rohanunk a falnak újra és újra.

Stranger. Hunter. FURI.
Ha nagyon akarnám sarkítani, a FURI szinte ritmusjáték, de a veszély ugyanakkor valós, és a folyamatosan változó harci fázisok mindig új kihívást jelentenek, és új megoldást is követelnek egy igen széles skálán - a rutinból megoldható helyzetektől kezdve a gondolkodtató kihívásokon át egészen a "na persze meg a jó édes .'nnyát annak aki ezt kitalálta" ügyességet és precizitást megkövetelőig. A retro stílusú külső modern cel-shaded grafikába öntve, a retro bullethell játékmenet gördülékeny, modern külsőbe öntve s megspékelve egy kellemes érzetű közelharccal, egy sallangoktól mentes rejtélyes történetben, egy rejtélyes világban - ezt ajánlja a FURI, ami számomra toronymagasan az év akciójátéka.

FURI
Platform: Steam, Playstation 4, Xbox One
Árazás: 20 euró - akciósan szereztem be mert sokalltam - utólag? Megéri.