Meglátni magadban a hibáid, az egyik legnehezebb dolog. Sok apró jel kell ahhoz hogy egyáltalán észrevedd: nem vagy tökéletes.
A létezésed síkján sokszor fogod azt érezni: jó vagy. Sokszor fogod azt mondani: igazad van.
Pedig ekkor sem jó nem leszel, sem igaz. Ember vagy, és ezért hajlamos vagy megcsalatkozni. Mert ha körülnézel és magadat egyedül látod, míg mások között a kapcsolatok jönnek és mennek, míg a szemekben amiket te nézel kintről érzelmet látsz és boldogságot, el fog önteni az irigység. El fog önteni egy pillanatnyi düh. Ha már van valamennyi élettapasztalatod, akkor el fogod hessegetni ezeket, és hagyod hogy a büszkeséged győzzön: te jól érzed magad.
Valójában: szarul.

Ezt a mozzanatot nem könnyű utólag is látni, és felfogni hogy bizony nem vagy tökéletes. Hogy ha nem tudsz a társadalom szerves része lenni, akkor a hiba benned van.
…hiba
…hiba?

Hiba volna másként látni, másként gondolni és másként érezni mint az átlag? Hiba volna a saját értelmezésemet amit a mindennapokról alkotok, megalapozottnak, de legalábbis erkölcsileg világosnak hinni?
Hiba volna az életet mélységeiben megélni?

Vagy épp az a hiba, hogy a valót vélem hibának és nem a hibát valónak. Hogy talán a körülmények dacára csapongok a saját kérdéseim között és nem pedig a körülmények érdekében. Hogy talán tényleg még nem értem mi ez a rémálom ami körülvesz, és miért kerültem ide. A hibám múltja és a múltam egyetlen hibája. Egy lány kegyetlensége és a vágyaim ragaszkodása. Ennyire egyszerű a kilátástalanság képlete. Ahol a boldogság bizony látszat, és a humor az élet paródiája.
Ahol a tények önmagukért hallgatnak és a megfoghatatlan ragaszkodás fogja be számat mikor beszélnie kellene, nem pedig hallgatnia.