Senki sem hitte volna, mégis igaz. Bíztak benne, hogy soha többé nem kell átélniük a szörnyűségeket, de tévedtek. Az óriáspolip ellen vívott harcában mégsem semmisült meg a világ talán leggyilkosabb szörnyetege, így a megacápa újra az óceán urává és az emberiség legnagyobb veszélyévé vált. Azazhogy próbál válni, ugyanis dicső trónját egy hatalmas krokodil igyekszik elbitorolni, aki az afrikai dzsungel mélyén falja fel a védtelen helyieket. A két gigász azonban a sors játékos kezének köszönhetően egymásra talál és összecsap egy epikus küzdelemben, amihez bátor és vakmerő emberek statisztálnak.

 Kevés oylan folytatás létezik, amit ne emésztene a sorozatokat sújtó átok rákfenéje. Azonban a Megacápa az óriáskrokodil ellen valódi gyöngyszem, egy olyannyira fantasztikus alkotás, hogy képes volt az eszméletlen első részt is túlszárnyalni, szinte minden komponensében. A vízből vígan kiugráló cápa és a folyamatosan változó méretű kroki drámákba illő konfliktusa egy, az egész világot érintő és megmozgató szituációt eredményez, így Christopher Ray rendező a legnagyobb direktorok álmát volt képes megvalósítani. A szerelmi szállal körbefont akciómozi olyan mélységekbe viszi a nézőt, amelyre még a legtöbb Oscar-díjas alkotás sem képes. Készüljön fel mindenki, hogy legalább 2 csomag zsebkendőt fog elhasználni csak a bevezető alatt, miközben szíve hevesen ver a káprázatosan kivitelezett akció láttán. Őrjítően csodálatos kettősség ez, nemde?
Ugyan a filmnek emberi főszereplői is vannak, róluk teljesen felesleges - és értelmetlen - szólni, annyira eltörpülnek a két fenevad mellett. természetesen nem azért, mert a színészi játék, mint fogalom ismeretlen tényező a Megacápa az óriáskrokodil ellenben, aki erre gondol, az menjen a sarokba és térdeljen kukoricán! Csupán az a helyzet, hogy az anyahajókat egy pillanat alatt romba döntő, a helikoptereket a levegőben vígan elnyelő kopoltyús, és a sztrádákon randalírozó, kis krokik százait világra hozó zöld gyilkológép párját ritkító duóként - szó szerint - üzemel teljes gőzzel.
  Ez főként a kilencvenes évek játékait idéző grafikával életre keltett, fenomenális technikai bravúroknak és a gyermekek katonákkal való játszadozását idéző akcióorgiának köszönhető, amely láttán Stallone irigykedve és morcosan dobná hajpántját és a dzsungel sűrűjébe.
Ne zavarjanak senkit az olyan, csak kukacoskodásnak betudható momentumok, mint a minden percre jutó két-három logikátlan jelenet, vagy a valóságra fittyet hányó szituáció. Az se tántorítsa el a kedves publikumot, hogy a film néha még - ironikus és érthetetlen módon - megpróbálja magát komolyan venni és ennek hatására még jobban lejjebb csúszik a lejtőn, holott már azt hihetnénk, rég a végén van. A Megacápa az óriáskrokodil ellen kuriózum, a "ZS" kategóriás akciófilmek talán egyik legcsodálatosabb darabja, kötelező mestermű mindenkinek, akinél az igénytelenség olyannyira számít, mint másnál az, hogy minőségi munkára "pazarolja" idejét.