Benoa valami novellapályázaton zsűrizik, és mivel ilyen rangos embereket válogatnak a zsűribe, úgy gondoltam, hogy indulok. sajnos az oldal, ahol indulni kéne nem valószínű, hogy létezik, de azért megírtam a novellát, amit be szeretnék küldeni

nyugodtan lehet pontozni meg minden

A világ vége

Gyönyörű, verőfényes éjszaka volt. Alfonz bácsi kissé dideregve húzta magán össze öreg, molyrágta szövetkabátját. Felnézett egy pillanatra az égre. Semmit nem látott belőle a fák koronájától.

-Hát persze -gondolta- Hiszen a parkban vagyok!

Fáradtság vett erőt rajta, így mikor megpillantott egy padot a döngölt földút mentén, örömmel foglalt helyet rajta. Pár percig csak élvezte az éjszaka csendjét, dúdolt hamis orrhangján, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki nincs a környéken, lassan piszkos, szakadt nadrágjába csúsztatta a kezét és lázasan keresni kezdte a Kis Alfonzot.

Percek teltek bele, mire megtalálta, ám az érzés, amit akkor érzett, mikor fagyott, bütykös ujjai végre köréfonódtak, elmondhatatlan volt.

Komótosan állt neki dolgának. Szemét lehunyva koncentrált, jobb keze Eric Claptont megszégyenítő lassúsággal mozgott először, ám ahogy a percek teltek s ahogy a vér a helyére érkezett, öreg, megfáradt keze is egyre virtuózabb sebességeket ért el.

Újra dúdolni kezdett. A park csendjét az ütemes, gyors csattogás mellett az Angie hamisan előadott dallama zengte be.

Hirtelen azonban egy zaj ütötte meg Alfonz fülét. Felpillantott, és egy pillanatra nem hitt a szemének.

Alig pár méterre tőle a legszebb dámvadbika állt, amelyet valaha látott. Alfonz azonnal érezte, hogy el kell ejtenie az állatot. Elengedte a Kis Alfonzot, sportolókat megszégyenítő sebességgel ugrott fel a padról és eredt a szarvas után.

Percekbe telt, mire utolérte. Az állat gyors volt, gyakran változtatott irányt, az öreg Alfonzot megizzasztotta az üldözés, ám minden fáradalmat azonnal kihevert, mikor egy jólirányzott ugrással a vadat sikerült az oldalára döntenie. Az állat esetlenül hevert a földön egy pillanatig, Alfonz pedig ezt kihasználva derékszíjával összekötötte a lábait.

Hosszú időbe telt, mire a vergődő állatot visszavonszolta a padhoz. Minden erejét bele kellett adnia aztán, hogy a testes bikát fel tudja helyezni rá, ám amikor sikerült, arcán derűs vigyor terült el.

-Ez a világ vége, drágám -mondta. A dámvad azonban ebből semmit nem hallott. A füleit a lecsúszó slicc hangja kötötte le.