Üdv GK tagok! Végre elérkeztem a 200-adik bejegyzésemhez! Kis dolog ez az emberiségnek, de... Mindenek előtt NagyBetűs hálával tartozom Nektek, mert ha nem lennétek és nem olvasnátok, ez a szám sohasem jött volna össze. Tehát Köszönöm Kedves Olvasóim! A 100-ik blog egy éve volt, Augusztus 8-án, vagyis majdnem pontosan sikerült az 1 év = 100 blog arány. :D Mégegyszer: ez legfőképp a Ti érdemetek! Mint a századiknál, most sem videójátékos témáról fogok ecsetelni. Ehelyett egy érdekes, saját történetet mesélek el nektek. Van akit ez abszolut nem érdekel, ezért röviden leírom mi a lényege, hogy mindenki eldönthesse, elakarja-e olvasni.

 A sztori a több, mint tíz éve elhunyt kutyámról szól, aki amellett, hogy szeretett családtagnak számított, hihetetlen dolgokat művelt! Nem tudom hogyan döntik el melyik kutya okos, de az enyém biztosan különleges volt, legalábbis a leírtak ezt fogják tanusítani.

 Zoja - így neveztük el őt, a kutyát, aki 14 évet leélt velünk. Vagy 5-6 éves lehettem, amikor a nővéremmel a helyi piacra mentünk házikedvenc célja vásárlásából. Nagyon sokan voltak ott, akik kiskutyákat és kiscicákat árultak. Annyian, hogy nem is tudtuk hova tegyük magunkat! Nem tudtunk választani, hisz gyerekek voltunk, ezért legszívesebben mindet hazavittük volna. Ám egyszercsak egy kosárnál találtuk magunkat, ahol hat édes kiskutya bújt meg. Érdekes helyzet volt, mert öt közülük rendesen húzta a lóbőrt, míg az egyik inkább éber akart maradni. Ott ült a kosárban, és mozdulatlanul bámult ránk, mint egy szobor. Nem tudom mi történt abban a pillanatban, de mintha megbabonázott volna minket. Előtte csak vitatkoztunk a nővéremmel, mert ő egyet akart, én pedig mást, de ekkor csak egymásra néztünk, és tudtuk, hogy Ő kell nekünk, a kis dög, aki a lelkünkbe mélyedt a tekintetével.

 Sajna saját fotóval nem szolgálhatok, mivel minden fényképem a hazámban maradt, miután kiköltöztem az államokba. Kb úgy nézett ki kölyökkorában, mint a képen látható kis dög, csak sokkal több volt benne a fekete. Nővéremmel nem is tudtuk milyen faj, mivel le sem toltuk, amikor magunkhoz öleltük, és úgy döntöttünk hazavisszük. Később persze kiderült, hogy angol szetter + valami keverék. Mellesleg szuka kutyáról beszélünk, azaz nőstényről. Anyám adta neki a Zoja nevet, így hívták egy távoli, jó ismerősét. Egyszerűen bejött neki a név. :) Zoja mindigis nyugodt kiskutya volt, sohasem ugrált az emberre, nem nyálazta tele, és nem marta össze-vissza. Mégis nagyon életvidám volt, és hihetetlenül örült nekünk, főleg, ha hosszabb ideig ( majdnem 1 napig) nem látott. Szeretett bennünket, leginkább anyukámat. Így vagy úgy, mégiscsak egy kutyáról van szó, tehát jogos a kérdés, hogy mi okból szenteltem erre a 200-ik posztomat? Egyszerűen nem tudom elfeledni azokat a dolgokat, amiket Zoja művelt!

 A kutyaeledelt sohasem akarta megenni, kizárólag azzal táplálkozott, amivel mi. Ezen a téren nem volt finnyás, bármit megevett, amit jómagunk is. Leginkább a már említett tekintete az, amit sohasem feledek el. Élete végéig úgy bámult az emberre, ha hozzá szólt, mint aki mindent ért. Nem túlzok, mert mostanra volt már szerencsém ebekhez, akik szintén okosan néznek, de úgy, mint akik próbálják megérteni mit magyarázol nekik. Zoja nem erőlködött, biztos vagyok benne, hogy értette is. Persze az én kutyám volt, ezért elfogultnak hangzik a dolog, de ennek semmi köze az egészhez, mert én sohasem voltam/vagyok kutyabolond, azt írom, amit láttam és éreztem.

 Következzenek azok a dolgok, amiért blogra vetemedtem. Zoja nem egyszer szült kölyköket, akiket úgy féltett, mint ember még soha! Egyedül anyám mehetett a kutyaólhoz kezébe venni a kicsiket, más családtagot nem engedett közelebb 5 méternél. Vicsorított, ezzel jelezve: 'Húzzatok a búsba!'. Szegény postásunknak emiatt jutott is a "jóból"! Mindössze az egyik lábát tette be az udvarunkba, amikor Zoja máris ott termett, és kölykei védelmébe szállva, cefetül beleharapott a levélhordó lábába, aki vérezve távozott a helyszínről. Ez volt az egyetlen eset, amikor emberbe harapott. De anyai kalandja közel sem itt ért véget! Akkori macskánk, Sindy, kivert egy dög volt. Folyton lopta az asztalon frissen készült kajákat, és anyaságból sem jeleskedett. Amint lefialt, pár nap után magára hagyta kölykeit, vagy (ami nagyon durva) megette őket. Kannibál mami. Egyszer ahogy elhúzott pár napra, és egyedül hagyta újszülött cicáit, arra jöttünk be, hogy Zoja velük van. Vigyázott rájuk, lefeküdt hozzájuk, és hagyta, hogy mellbimbóit szopják, holott épp nem volt teje. Persze mi etettük a kicsiket. Egyszercsak visszatért a kurválkodó Sindy a kölykeihez, de Zoja már nem engedte őt a közelükbe, főleg a múltban történt kannibalizmus után. Inkább egyedül felnevelte őket, és úgy bánt velük, mint a sajátjaival. Még mindig nincs vége Zoja anyasági hivatottságának!

 A ház mögött volt egy kis udvarunk, ahol tyúkokat tartottunk. Tenyészés céljából mindig kellett venni újabb csibéket. Egyik ilyen alkalomból, amikor mutter jött a frissen vásárolt csibékkel, egyenesen a szobába, megesett, hogy egyedül maradtak. A dobozon lyukak voltak, amin keresztül a kiscsébék kidughatták fejüket. Nos, Sindy ügyesen leharapott néhány ilyen fejet. Legközelebbi vásárláskor is a szobában kötöttek ki, de ezúttal vigyázni próbáltunk rájuk, csakhogy megboldogult dédnagyanyám rosszul lett, és kijöttek a mentők. Senki sem tudott vigyázni a csibékre. Zoja és Sindy a közelben tartózkodott, nyilván az alkalomra várva. Mutter a nagy siettségben megparancsolta Zojának, hogy vigyázzon a csibékre, persze ő sem gondolta komolyan. Amikor visszajöttünk, Zoja ott ült vigyázba és senkit sem engedett a doboz közelébe. Még a mentősök is bejöttek megnézni. :) Vicc ami vicc, az újabb alkalom eljövetelekor, már a dobozból is kiengedtük a kiscsibéket, és Zojára bíztuk. Lefeküdt és cicit adott nekik! :D Ott csípkedték a mellbimbóit, ő pedig gondosan vigyázott rájuk; olykor pajkosan harapdálta őket, és amelyik távolabb merészkedett, a szájában hozta vissza a többihez. Arról nem is beszélve, hogy rendesen "megmosdatta" őket, még a feneküket is, akárcsak Sindy kiscicáinak! Ezt a szomszédok sem hitték el, ezért átjöttek a hazai cirkuszba, és még jegyet sem kellett váltaniuk. Zoja anyaságának története ezzel sem ért véget, mert ennél ő többet tett!

 Mivel apa nélkül nőttem fel, ezért anyám vitt - hozott a suliból, amikor kicsi voltam, nagymamám pedig házimunkát meg egyéb kenyérkereső dolgokat is végzett, akárcsak mutter. Megesett, hogy anyám megbetegedett, és nem volt kinek utánamjönni az isibe, habár mindössze 5 perc gyaloglásra volt a házamtól. Csakhogy két komolyabb kereszteződés is utamat szegte, ezért kellett a szülői kíséret. Gondolom már rájötettek ki járt utánam a nehezebb napokon! Bizony, hogy Zoja! Eleinte csak az iskola bejáratáig merészkedett, de később, amikor már többen is ismerték, mindig bejött, és az osztályom ajtajánál várt engem. A gyerekek és a tanárok is szerették őt, ezért sosem zavarták ki. Gyakran hangzott el az olyan tréfa, hogy: Eljött utánad anyukád! :D Egyszer, a nadrágomnál fogva, még vissza is rántott a piros lámpánál! Persze érkeztem volna átkelni, de Zoja elővigyázatos volt.

 Sokáig tudnám betűvetni a Zoja által művelt eseményeket, de lassan bekéne fejezni a bejegyzést. Érdekesség, hogy sohasem adtuk kutyasuliba, mindent magától tanult meg. Gondolok itt az olyan parancsokra, mint a 'Vidd ki a cicát!'. Vagyis, ha macskánk rosszat tett (ételt lopott, bevizelt/kakilt), Zoja parancsszóra nyakánál fogva vitte ki, és ugatott rá, mint aki azt mondja: -Most sétálj egyet, és gondolkozz azon, amit tettél!'. Az is megemlítendő, hogy 'Fogd meg!', ilyenkor patkányt, madarat vagy rosszban sántikáló alakot kapott el. Emellett a tyúkolból tojásokat lopott, ami azt jelenti, hogy óvatosan a szájában vitte ki az óljába, nehogy összetörjön. Amikor rájöttünk a dologra, többé nem csinálta. Cserébe mi adtunk neki, mert tudtuk, hogy szereti a cuccost. Bolhákat keresett csattogtatva fogsorával, bárkiben és bármiben, mert irtózott tőlük. Ha azt monduk neki 'Bolházd ki!, bárkit "megtisztított". :D Pedáns egy dög volt. Szóval tényleg tudnék még mesélni róla, de ideje lezárni a sorokat. 14 évesen altattuk el, mert már nagyon szenvedett; hátsó lábai lebénultak, megvakult, és a bolhák is zabálták testét. Tisztességesen eltemettük, és elbucsúztunk tőle. Csak évekkel utána jöttem rá, mennyire szeretett minket Zoja. Ennyi volt.

 Mégegyszer megköszönném a figyelmet és a lojalitást: Thanks!