Fracture

A 2100-as évek közepén járunk, a globális felmelegedés minden korábbinál nagyobb méreteket ölt, és bekövetkezik az, amitől régóta rettegett az emberiség. A sarki jégkockák annyira megolvadtak, hogy a leszakadt jégtömbök világméretű szökőárat hozva létre végigsöpörnek az egész planétán.

Milliók halnak meg, a kontinensek partvonala víz alá kerül, sőt még az alacsonyabban fekvő belső országokat is mind ellepi az óceán. A bolygó klímája teljesen felborul, a dolog pedig ezúttal az Egyesült Államokat sem kíméli. A Mississippi folyó kilépve a medréből függőlegesen kettészakítja Amerikát, kitör a káosz, a kormány megszűnik létezni, és a polgárháború még csak a kezdet!


Az Egyesült Államok keleti és nyugati fele a katasztrófát követő évek alatt külön nemzetté válik szét – az Európai Unió párti keletiek létrehozzák az Atlantic Alliance szövetséget, míg az Ázsiával szimpatizáló nyugat a Republic of Pacifica nevet veszi fel. Mindkét félnek az a célja, hogy újra lakhatóvá tegye a bolygót, csakhogy mint mindig, ezúttal is összevesznek a dolog mikéntjén.


A Republic of Pacifica a génkezelésben látja a jövőt, és az emberi DNS megváltoztatásával egyszerűen immúnissá tenne minket a betegségekre, megalkotva így egy tökéletes uralkodó fajt. Az Atlantic Alliance elítéli mindezt, ezért inkább a robottechnológiát választja, a tudósaik elképzelése szerint ugyanis akár teljes emberi szerveket is pótolni lehet fém alkatrészekkel.


A tét persze nem kicsi, hiszen azon kívül, hogy az emberiség jövőjéről van szó, a két fél valamelyike beírhatja magát a történelemkönyvekbe, mint a világ megmentője. A Föld sorsa két acsarkodó birodalmon múlik tehát, a hidegháború pedig csakhamar tényleges konfliktussá alakul át, mikor a Pacifica titokban fegyverkezni kezd riválisa ellen. Az Alliance ügynöksége azonban tudomást szerez minderről, és megelőzőcsapást mér ellenfele San Francisco Bay-nél lévő bázisára, mi pedig Jet Brody katonát alakítva hirtelen az események középpontjában találjuk magunkat.


A háború elindult, nekünk pedig küldetésről-küldetésre győzelemre kell segíteni nemzetünket, az Atlantic Alliancet. Ez a jövőbeli összecsapás azonban nem olyan, mint a többi, a felek ugyanis a harcászatba is átültették saját technológiájukat. Az Alliance katonák így mindenféle implantátum segítségével gombnyomásra tudják magukat gyógyítani, felszereléseik közé pedig nem csak a legmodernebb fegyverek tartoznak, de a páncélozott ruházat és a pajzsgenerátor is. Viszont a Pacifica tengerészgyalogosnak is megvannak a maguk erősségei, ők a DNS manipuláció eredményeként gondolatokkal kommunikálnak, az átlag embernél nagyobb testi erővel rendelkeznek, bioruhájuknak köszönhetően pedig gyorsak, és hatalmasra tudnak ugrani.

Ami a játékot kiemeli a többi sci-fi lövölde közül, az az, hogy különleges eszközeink segítségével kedvünkre formálhatjuk a talajt. Pillanatok alatt hatalmas krátereket, vagy éppen magasba törő dombokat kreálhatunk szuperstukkerünk segítségével. Ezt a technológiát egyébként még a szökőár ellen fejlesztették ki, hatalmas hegyeket akartak vele emelni, hogy az megmentse a kontinenseket a víztől. Mindez ugyan globálisan megbukott, de a miniatürizált változata a hadsereghez került, biztosítva Brody számára a taktikai lehetőségeket. Ha ugyanis egy fallal találja szemben magát, akkor ezzel alagutat robbanthat alá, vagy kisebb dombot formálva elé egyszerűen átugorhatja azt. Millió ilyen szituációba kerülünk a játék során, az első pár küldetés után pedig szinte rutinszerűen használjuk kütyünket védekezésre, illetve támadásra vegyesen.


Fegyverarzenálunk a szokásos assault rifle, sniper, grátátvető, és egyéb klasszikusok mellett több olyan eszközzel is bővül, ami az előbbi technológiára épült. A vortex gránát például óriási krátert üt a földbe, az itt létrejövő elektromos mező pedig mindent magába szippant maga körül, majd egy nagyobb robbanással véget vet a markába került katonák életének. A subsonic gránát a vízhez hasonló hullámokat képez a talajon, a tectonic dombot emel a detonáció helyszínére, míg egy másik egy hosszú oszlopszerűséget emel magasba. A kézifegyverek között is vannak érdekességek, a Rhino például olyan erőt képez, mely a környező köveket magába szippantva egy több méter átmérőjű sziklát formál meg, ami aztán tekegolyóként száguld végig a harcmezőn.


Üde színfoltot nyújt tehát ez a felszínformáló megoldás, a baj csak az vele, hogy amint lecseng az újdonság varázsa, a játékmenet átcsap monoton csépléssé. Ez pedig sajnos inkább előbb, mint utóbb következik be, mindig ugyanazokat a dolgokat látjuk ismétlődni, én személy szerint az első pár pályát követően már meg is untam az egészet – újrajátszásról szó sem lehet!


Ahogy maga az egész játék, a kinézet se domborít nagyot. A talaj deformálásának animációja elég gagyi lett, mindig ugyanolyan séma szerint mozdul meg a föld. A textúrák mattra sikeredtek, és nekem valahogy se az emberek, se a helyszínek dizájnja nem jött be igazán. Az ellenfél bioruhája alien-hatást kelt, olyan mintha idegenek ellen kéne harcolnunk. A városokból pedig többet is ki lehetett volna hozni, ha a tervezők hagyták volna még egy  kicsit szárnyalni a fantáziájukat. A játék motorja elavulnak tűnik, az emberek élettelenek, aztán hiány van például poligonokból is, sőt még az átvezető eseményeket sem rendereli le nekünk élőben a gép, mindent előre felvett, pixeles videóban kell végignéznünk.


Lefagyással én nem találkoztam, de a neten sokan panaszkodnak erre, egyetemben a hosszú töltési idővel és a leeső framerate értékekkel. A játék tele van hibákkal, szeretnék nem bele kötni mindenbe, de a teszt során annyit kellett csalódnom, hogy nem tudok már jó szemmel nézni a Fracture-re.


Az online mód ellenben egész tűrhetőre sikerült, nyolc játékmódban tizenkét játékos csaphat össze a rendelkezdésre álló nyolc pálya valamelyikén. Van CTF, DM és King of the Hill, meg minden egyéb szokásos, a mókát pedig az adja igazán, ahogy az ellenfelet szívatni lehet a felszínformáló kütyükkel. Nagyba lövöldözünk egymásra, aztán emelek elé egy dombot, és amíg ő nem lát, én hirtelen a háta mögé kerülök – ilyenkor aztán megy az anyázás a mikrofonba. Klassz, el lehet vele lenni egy pár órát, ha meguntuk a single player csapnivaló játékmenetét, de még nem akarunk megszabadulni a lemeztől.


A Day 1 Studios emberei ezúttal nem tudtak bizonyítani, kár a Fracture-ért, pedig a történet nem rossz, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, főleg, ha nem csak dombemelgetésekre és árokrobbantásokra használhatnánk a felszíndeformáló kütyüket. Monoton és önmagát ismétlő lett a játék, gyenge technikai megvalósításokkal, és bár hiába varázsolt el az elején, az összhatás valahogy nagyon nem sikerült meggyőzőre.