Dungeon Siege III teszt

Az Obisidian Entertainment renoméja a kezdeti időben igencsak fényesen ragyogott, mára többet beszélünk róluk fejlesztési gikszereket sorolva, mint a tényleges érdemeikről: nos, a folytatásokhoz nagyon értenek. Az elmúlt fél évtizedben nekik köszönhetjük a KOTOR 2-t, a Neverwinter Nights 2-t és a Fallout: New Vegast. Önálló címmel nem is nagyon próbálkoznak, miután tavaly csúfosan bebuktak az Alpha Protocollal. A sorszámmal ellátott játékaik hasonlítottak az elődjeik ismérveire, a Dungeon Siege 3 viszont már nem sokat örököl a Gas Powered Games hagyományaiból. Ahogyan Ehb királysága is átalakult az idők során, a Diablo 2 ellen küldött elődök felszántották a területet, de a magvakat nem a korábbi kukoricából vették el. Nincsen szabad kezet adó karakterszerkesztő, monoton kazamatatisztogatás, nem egyedül váltjuk meg a világot koszos farmerként indulva, epikus életutunkat beszéddel töltik fel, és szerencsére egyik hősünk sem hasonlít Jason Stathamre, a borzalmas Uwe Boll-féle adaptációból. Az egérkattintgatást felváltotta a konzolokon olyan népszerű hack’n slash-stílus. Hihetetlen, de a változás jót tett neki hat év múltán.


A Chris Taylor által már csak felügyelt anyag nyomokban sem emlékeztet a Dungeon Siege 1-2-re, az elődök legnépszerűbb karaktere, a csomaghordó csacsi sem tartozik a partinkba. Mégis a legszembetűnőbb változással rögtön az játék elindításával szembesülünk: a semmiből nem hozhatunk létre főhőst, négy előre meghatározott szereplő között mazsolázgathatunk, melyek mindegyike eltérő háttértörténettel rendelkezik. 150 évvel járjunk az első Dungeon Siege után. Egyben azonban hasonlítanak: mindegyikük a legendás 10. Légió tagjainak leszármazottja, akik voltaképpen Ehb királyságának védelmezői, a fénykorban hallatlan hatalommal bírtak, a kisgyermekeknek szóló történetek főszereplői, kiket elismert a birodalom. Mikor aztán az egyház nagyon megerősödött, Ehb bölcs királyát meggyilkolták, Jeyne Kassynder került a hatalomra, aki üldözte a légiót, szétzilálta és életben maradt tagjai szerte szétszóródtak. De Kassynder talpnyalói módszeresen vadászták őket. Csak egy maroknyian élnek most is, egy bölcs öregember, Odo vezetésével, aki még hisz abban, hogy a Légió dicsfénye vissza fog állni, együttes erővel elűzik a zsarnok uralkodót és Ehben végre béke fog uralkodni. A magasztos célunk tehát adott.


A négy karakter mindnyájunk igényeit lefedi, viszont nem árt eldönteni, hogy mágiahasználó kasztot, a kardforgatót, netán a távolról nyilazós, sunyizós stílust kedveljük-e leginkább. Lucas Montbarron például az első játék hősének leszármazottja, aki igazi közelharci tank, s az acél nyelvén beszél leginkább. Alapból karddal és pajzzsal felszerelkezett, de néha lemond a védelemről és egy kétkezes pallossal csap szét az ellenség soraiban, amolyan berzerker módjára. Aztán itt van nekünk a szó szerint tüzes menyecske, Anjali is, aki forró tűzlabdákat ereget lándzsájából, ha lángalakot vesz fel, de fegyverével oda is szúr annak, aki közel merészkedne. A női vonal másik képviselője Katarina, aki kezdetleges puskákkal van felvértezve, aki választhat, hogy egyetlen lövéssel lő-e egy bitangerőset, netán sok aprót ereget-e célszerszámából, de emellett a botokat is úgy forgatja, mint a mazsorettesek. Feneke formás, mellei nyelvezésre hívogatóak és nem mellesleg A régivonalas varázslók sorába tartozik Reinhart Manx, komor, idősödő emberke, aki vézna, de ha egyszer felbőszül,  a világ alkotóelemei darabokra szakadnak, sőt ennek ellenére még mozgékony alkat is. A harci stílusok keveredése tehát elsődleges szempont és a gyakorlatban is jól működik, különböző fegyverekkel és a képzettségfával rendelkeznek, s a későbbi szinteken már-már démoni hatalmaknak szolgálnak. Anjali például puszta jelenlétével elevenen elégetheti a pórokat.


A harc hamisítatlan akció-RPG-hez méltó, bár korántsem múlik azon, hogy milyen gyorsan tudod püfölni az akciógombot, hűen örököl a Diabloból és a Sacred 2-ből is, de a szisztéma teljesen megváltozott. A kihívás éppen megfelelő lesz azok számára, aki alapból nehezebb szinteken vágnak neki. Megmaradt a derék izometrikus felülnézet, mely bár nem olyan távol elhelyezkedő kamerával rendelkezik, viszont a terep még így is kellően átlátható. Külön gombokkal támadunk és a blokkolunk, valamint kitérünk. Különböző dolgokkal léphetünk interakcióba, bár ezek legtöbbje a lootolást jelenti, vagy az NPC-vel való dumcsizást. A történetben előrehaladva alaptulajdonságaink is megugranak, valamint több képességet vethetünk be az alaptulajdonságnak számító gyógyítással szemben. Igazból nem egyértelmű, hogy melyik kari lesz a favorit, célszerű előzetesen kísérletezni, a többiek a történetben előrehaladva csatlakoznak majd hozzánk. Az életben maradásért elég rendesen meg fogunk harcolni, s habár a mesterséges intelligenciát nem tekinthetjük kiemelkedőnek, szerencsére a folyamatos gyógyítással elkerülhető a frusztráció.


Pedig PC-n az irányítás kissé meg van lőve, egy kontrollerrel rögtön más dimenzióban érezhetjük magunkat, az egér jobb gombjával haladhatunk előre, de a W sokkal jobban illik erre, ahogyan a kameraforgatásért felelős A és D. A Space-re tenyerelve vetődünk, azt nyomva tartva pedig blokkolhatunk is. Érdekesség, hogy a hasonszőrű produktumoktól eltérően sokkal kevésbé hagyatkozhatunk az életerő és a manaitalokra, nincsen instant azonnali teljes gyógyulás sem, a játék inkább azt erőlteti, hogy használjuk képességeinket, de azért a zsákmányszerzők kedvében is igyekeztek járni. Az ellenség gyilkolásával fókuszunk (mágiahasználóknál a mana szerepét is betölti) folyamatosan töltődik, durvább állapotban pedig teljesítményünk is ugrásszerűen nő, ám az ehhez szükséges gömböket a ládák összetörésével is szerezhetünk.


A durvább képességek elsütése szintén eszi a fókuszt, folyamatosan mozgásban kell lennünk ahhoz, hogy ne lohadjunk el, mint a parasztgatya. A titok nyitja természetesen a védekezésben van, ha sűrűn, jó ütemben használjuk, jelentősen megnőnek esélyeink és kellően intuitívvé válnak, s a harcok sem lesznek unalmasak egyébiránt, s nem kell új rágcsálót sem vásárolnunk. Az már más kérdés, hogy kijelölni nem tudjuk a kiszemelt ellenséget, csupán irányba fordulhatunk és imádkozhatunk, hogy azt találjuk el, akit terveztünk. Ugyanez nem teljesen érvényes a területre ható varázslatokra, de Katrinával például jól ki tudjuk jelölni azt illetőt, akit seggbedurrantunk. Számos tárgy található Ehb földjén, melyekhez valamilyen szinten közünk lesz, de néhány semmitmondó információn felül nemigazán tudjuk eldönteni, hogy melyik is a jobb, mert az oké, hogy ennyit és ennyit sebez egy kard, de azt nem, hogy mennyi pluszt az agilitásnak és a lendületnek, nem árt a súgóban utána nézni a tényleges ingame hatásnak. Macerás egy kicsit, főleg, hogy hasonló cuccoknak ugyanazt a nevet adják, szimplán „gyógyító varázslat”, vagy „Greatsword”, nincsenek egyedi elnevezések, ahogy arra már az előzetesben kitértünk – nehéz kiszopni, hogy melyik a használatra érdemes a sok közül.


A történet bár lélektelen, s ennek tetejébe a játékidő sem a leghosszabb, az Obsidian legalább nem hagyta otthon humorérzékét, számos utalást találunk az előző részekre. Néhány ottani mellékszereplő kriptáját is felkeressük, valamint a derék öszvérünkről is kapunk egy magasztos közjátékot. Mégis a fejlődésen áll vagy bukik minden, a hangzatos alapspeckókat két úton is továbbfejleszthetjük, öt alkalommal is, a képességfában célszerű minél jobban elmélyedni, mert mégis mi hozzuk a döntéseket – azért nem árt a karakter szellemiségének leginkább megfelelő döntéseket meghozni. Lucas kétkezes ámokfutása tényleg hatalmas jóság, s ha már valami jól működik az elején, nem langyosodik el a később se. S ez a Dungeon Siege 3 hatalmas erénye, dinamikus, nincsenek üresjáratok, halál esetén az újraélesztés jól működik. A kampány élettartama nem a leghosszabb, de az eltérő karakterekből fakadóan legalább kétszer érdemes végigvinni, az eltérő eredettörténet és képességek miatt is. A párbeszédekben rendszerint 3-4 válaszlehetőség közöl választatunk, de koránt sincs akkora értelme, mint mondjuk a Mass Effectben, a sztori kötött és túl kommersz, viszont a helyszínek változatossága példaértékű, annak ellenére, hogy minden ismert klisét felvonultat.


A kooperatív játékmód tényleg az egyik legmegbízhatóbb fícsőre lenne a címnek, de csak online, mivel osztott képernyőn az amúgy se nagy beláthatóságáról híres terület még inkább zavaróan apró. Tekintve, hogy bizonyos tárgyakat csak bizonyos karakterek hordhatnak, így az zsákmányon való osztozkodás sem fajul a képernyő előtt orrvérzésbe torkolló tettlegességbe. Ha egy játékos csatlakozik be hozzánk és a kalandozás után bármilyen skillpontot zsákmányolunk a játék kizárólag a hostoló előrehaladását veszi figyelembe, a vendégét nem – ami elég furcsa elgondolás. A történet ugyanaz marad, nincsenek co-opra kihegyezett extrák, készségek, melytől tényleg életképes lenne az elgondolás – jó együtt tolni a kampányt, de túl száraz ahhoz, hogy többször is elővegyük, hiányzik róla a szaft, de legalább online nincs lag, A multiban olvasható tippek pedig tényleg haszontalanok. Steamen pedig egykettőre találunk magunknak partnert.


Az Obisidian külön engine-t is készített a Dungeon Siege 3 alá, s e tekintetben az Onyx motor kellően megállja a helyét. A világ kellően részletes és lenyűgözőek a fények, ahogy a lassan lenyugvó nap árnyékokba borítja a göcsörtös fákat, a látóhatár illúziója és mélységek tényleg elképesztőek, jó volt időzni a hó fútta hegyi szerpentineken, hasonlóan a játék magvát adó kazamatákhoz. A karaktermodellek jók, viszont az arcmimikára rá kellett volna még gyúrni, s az oldalazás hiánya is szembetűnő. A szörnyek és NPC-k sokat hasznosítják újra, a humanoid ellenfelek kicsit sután futnak. Nincsenek megkötések a multiplatformá válás miatt, a PC-n még így is szebb, ráadásul a betöltési idők is villámgyorsak. Jeremy Soule balladái ugyan hiányoztak, de a zenét még így sem érheti megkövezés, bár kétségtelenül filmszerűbbé vették a dinamikát. A szinkron nem túljátszott, viszont a töltelékkarakterek hangját ismétlődő színészek kölcsönzik.


A Square Enixhez került jogok miatt volt némi aggodalmunk, szerencsére az Obsidian kellő hozzáértéssel vette az akadályt. Annak ellenére, hogy a kezelőfelület nehézkes, a Dungeon Siege 3 mindent kétségünket eloszlatta és ha nem is tart ki a Diablo 3 érkezéig, legalább szerez pár kellemes órát a műfaj szerelmeseinek. A történettől nem dobjuk hanyatt magunkat, de legalább a harc nem fullad agyatlan vagdalkozásba, a taktikázás adott és feltűnően sokat védekezünk is. A négyféle karakter nem csupán süket marketingduma, tényleg eltérő élményt nyújt és jót tesz az újrajátszhatóságnak. Ha mindenki túlteszi magát a kényelmetlenségeken, tényleg rengeteg kellemes, hordóhasításokkal teli percet kap cserébe.

Kapcsolódó cikk

• Dungeon Siege 3 előzetes