Rayman Legends teszt

Belegondolni is borzasztó, hogy mi történik, ha a Rayman-sorozat a Raving Rabbids-féle mellékággal eltűnik a süllyesztőben. Persze ízlés kérdése, de a vérnyulak főszereplésével készült casual marhulások végső soron eléggé távol álltak a Rayman egyébként csakugyan poénosra vett formulájától, és hosszú távon biztosan ártottak volna a címnek. Szerencsére a Ubisoft ésszel kezelte a dolgot: utólag nagyon úgy tűnik, hogy csak a Rabbids felfuttatásához volt szüksége a Raymanre, és mikor ez megtörtént, szépen elválasztották a két márkát egymástól, így elkezdődhetett a 2011-es Rayman Origins előkészítése.

Semmit nem gyűlölök jobban a nosztalgiát meglovagoló pénzszerzésnél, és eleinte nem is voltam meggyőződve arról, hogy az Origins “nyúljunk vissza a klasszikus epizódhoz”-receptjével maradéktalanul elégedett leszek - ehhez képest a játék egyenesen ledöbbentett. A Rayman Origins ugyanis úgy építkezett a korábbi, talán már el is feledett alapkövekre, hogy közben mégis valami fantasztikusan újat és mást hozott létre, egy olyan pluszt adott a sorozathoz, ami miatt kihagyhatatlan szeletévé vált a Rayman-kánonnak. És pontosan ez tesztünk tárgya, a Rayman Legends legnagyobb értéke is: ha kötözködni akarnék, beböffenthetném, hogy a játék sok tekintetben kiköpött Rayman Origins, de valójában már az első végigjátszás során világossá válik, hogy Michel Ancel és csapata elképesztően jó érzékkel csavart itt-ott a már bejáratott formulán ahhoz, hogy a látszólagos hasonlósággal ellentétben teljesen friss élménnyel és hangulatát, illetve ritmusát tekintve élesen különböző játékkal gazdagodjunk.

A Rayman Legends játékórái során egy oldalnézetes platformjátéktól elvárható módon sokat ugrándozunk és bunyózunk majd, a Ubisoft viszont a végletekig színesítette a játékmenetet. Az ugra-bugra és a harcok folyamatosan változnak, ahogy haladunk előre, újabb és újabb praktikákat kell elsajátítanunk ahhoz, hogy a lehető legkönnyebben vehessük a ránk váró akadályokat. A játék fokozatosan nyitja meg előttünk az új képességeket, pontosabban így tulajdonít nekik egyre több jelentőséget: idővel komplett pályarészeken kell átlebegnünk, úszunk egy kiadósat a tenger mélyén, és még a falon futás is előkerül. Jó ütemben váltják egymást a nyugodtabb és a tempósabb jelenetek, a ritmusérzékünk és az ügyességünk mellett olykor a szürkeállományunkra is szükségünk lesz. A csúszás-mászás közben pedig a felfedezésre is oda kell figyelni, a pályán szétszórt lumok összegyűjtése mellett ugyanis a fogva tartott teensieket is ki kell szabadítanunk. Már ha megtaláljuk őket.

A Rayman Legends pont olyan, mint egy rajzfilm vagy egy mesekönyv. Van története, de egyáltalán nem a cselekmény számít, a Varázsló visszatérése, a Bubble Dreamer rémálmai, a dark teensie-k sertepertélése és a teensie-k elrablása csak a kezdőlöketet adják meg ahhoz, hogy elinduljunk arra a kalandra, amit a játék kínál. Számtalan világban megfordulunk majd, összeakasztjuk a bajszunkat néhány termetes sárkánnyal, dzsungelek mélyén próbálunk ellavírozni a húsevő növények mellett, egy víz alatti, szigorúan titkos és épp ennyire keményen őrzött laboratóriumba osonunk be Sam Fisher módra, és egy kicsit a görög mitológiát is boncolgatjuk majd. Az egyes fejezetek végén hatalmas főgonoszok várnak, és bár a legyőzésük kulcsa minimális gondolkodással megfejthető, már a találkozás maga óriási élményt jelent.

Ennyire színes és gazdag játékot régen láttam: legyen szó a játékmenetről, a hangulatról vagy a grafikáról, a Rayman Legends bőven tartogat meglepetéseket, egyszersmind gondoskodik arról, hogy ezer örömmel térj vissza az egyes pályákra gyűjtögetni, ha úgy adódik. A gondos tervezésről pedig mi sem tanúskodik jobban, mint a játék két alapvető újdonsága. Murfy barátunk bevonása, mint támogató karakter és az új zenés pályák egyértelműen a fejlesztők precizitásáról árulkodnak, a pályák kialakítása és az irányítás összhangja itt csúcsosodik ki leginkább. Murfy gombnyomásra (illetve Wii U-n a tablet tapicskolására) platformokat mozgat meg és köteleket vág el, hogy így tegye szabaddá előttünk az utat - egyszerű adaléknak tűnhet csupán a játék ezen része, valójában kellemesen bonyolítja a játékmenetet. A zenés pályákat pedig már mindenki ismeri: itt egy-egy dal feldolgozásának ütemére kell végigrepesztenünk az előttünk fekvő úton, rá kell hangolódnunk a zenére, és ritmusra kell ugrálnunk. Baromi szórakoztató!

És ha már elkanyarodtunk erre, muszáj megemlíteni: a hangulathoz és a változatossághoz a grafika és az audio is hozzáteszi a maga részét, nem is kicsit. A UbiArt motor napjaink egyik legjobb engine-je, festői látványt produkál a tévéden. Bár a megközelítés mit sem változott, ha lehet, a Legends a Rayman Origins grafikájára is rápakol egy lapáttal, a Ubisoft srácai ezúttal merészebben játszanak a színekkel, sokkal izgalmasabb koncepciókat álmodtak meg, és maga a környezet is gazdagabb, élettel telibb lett. A zene mindehhez tökéletesen asszisztál, a játék tempójának megfelelően pörög fel, a témához illően sokkal epikusabb az összeállítás, mint korábban. Ezzel együtt természetesen szinkron nincs, de nem is hiányzik, a hümmögés és a hablatyolás tökéletesen elegendő ide.

A Rayman Legends mindezek mellett elképesztően tartalmas, jó ideig leköt majd, ez egészen biztos, ráadásul annyira szórakoztató és emlékezetes, hogy később is újra előveszed - például a haverokkal, kooperatív módban. A történet alá betagozódó pályáknak újra és újra nekifutsz, hogy kimaxold őket: ki kell szabadítanod mindent teensie-t, és a pályán szétszórt lumok gyűjtögetésére is érdemes rámenni, így nemcsak az ajándékot dobó Lucky Ticketet kapod meg, de szép apránként újabb és újabb karaktereket nyithatsz ki. Később megjelennek az úgynevezett Invasion-pályák, ahol a már korábban bejárt terepek átalakított változatára térhetsz vissza - itt a lehető leggyorsabban kell átrohannod, hogy minden teensie szabad lehessen. Folyamatosan frissülő, ranglistával megtoldott kihívások biztosítják a masszív szavatosságot, és ha ez nem lenne elég, ökörködhettek a Kung Foot nevű focijátékban és a Rayman Origins 40 pályáját is megnézhetitek magatoknak újra. Van még kérdés?

Mint korábban írtam, bele lehetne kötni a Rayman legújabb részébe, de erről sürgősen leteszek, mert félek, hogy a rajongók többen lesznek, és erősebbek is. Illetve igazából feleslegesnek is tartom, hogy piszkálódjak: a Rayman Legends egyértelműen az év egyik legjobb játéka, és a legmegdöbbentőbb az, hogy újra és újra meglepi az embert, mindig tud neki olyat mutatni, amire a játékos elégedetten csettinthet. Elképesztően izgalmas, látványos, hangulatos és tartalmas, és nem vállalja túl magát feleslegesen, ha nincs rá szükség. A Rayman Legends mögött hihetetlen munka áll, mégis az az érzésem, hogy Michel Ancelék ezt csuklóból rázták ki, ami végső soron a játékosnak is imponál: a játék nem erőltetett, nem túl sok, pontosan annyi, amennyi kell belőle. Kérem a következőt!