The Witcher 3: Hearts of Stone teszt

Nem volt nehéz visszaszoknom a játékba, lévén mind a mai napig visszatérek az Északi Királyságokba, néhány felfedezetlen terület, esetleg egy jól fizető mellékküldetés erejéig. Ha viszont már mindent láttál benne, akkor az éhségedet csupán a 15 órás játékidővel kecsegtető expanzió csillapíthatja. A lengyel stúdió DLC-politikáját ismerve kicsit aggódom, hiszen a megjelenés után kiadott modkittel új küldetéseket és pályákat nem készíthetünk – ezt a CD Projekt RED megtartja magának, így a két beígért fizetős bővítménnyel egy évig plusz pénzhez jut. Persze eddig már 16 kisebb csomagot kaptunk teljesen ingyen, szóval az éremnek két oldala van, és egy szavam nem lenne, ha a Hearts of Stone igazi változásokat hozna, de nem hoz, csak a kötelező köröket futja: egy izgalmas és olykor humoros sztoriszálat, mellékküldetéseket és új Gwynt-lapokat kapunk. Az új régióra a jövőre érkező Blood and Vine-ig kell várnunk.  

Ami a történetet illeti, az se nem jobb, se nem rosszabb, mint az alapjáték kampánya. Egy rutinmunkára indulunk Velenben, így hamarosan az Oxenfurt alatti nyirkos csatornában találjuk magunkat. Meg kell találnunk a hírhedt véreskezű bandavezért, Olgierd von Everecet, akiről később kiderül, hogy halhatatlan, így nem sok értelme van kardpárbajban kiállni ellene, de Geralt a saját kárán tanul. Olgierd inkább alkut ajánl, és innen nincs megállás. Igen, később el is fognak és gúzsba is kötnek minket, ahogy azt már az előzetes lelőtte. Ami a szereplőket illeti, hamar kiderül, hogy a szálakat egy kereskedő, bizonyos Gaunter O’Dimm mozgatja. Vele már a Wild Hunt prológusában is találkoztunk Yennefer keresése közben – a fickó természetesen nem az, akinek mutatja magát, egy jámborság álarca mögé rejtőző gonosztevő, de furcsamód szimpatizáltam vele. Ez a kettősség szinte az összes karakterről elmondható, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy előre kiismerjünk mindenkit, csak rajtunk múlik, hogy mennyire adunk igazat nekik. Ennél többet viszont nem nagyon árulnék el a sztoriról, lévén legalább olyan lebilincselő és csavaros, mint az alapjáték felhozatala, talán még egy csöppet változatosabb is.

És persze ott van Shani, a könyvekből és az első játékból ismerős vörös medika, akivel Geralt korábban egy szenvedélyes éjszakát töltött együtt, s már a történet elején hozzánk csapódik. A régi emlékeket persze fel lehet idézni, de a tudóshölgynek sokkal fontosabb szerepet szántak a készítők. Shani tele van élettel, kihívóan viselkedik, dúl benne a fiatalság heve, így tökéletes párost nyújtanak a megfontolt és szigorú Geralttal, szinte tapintható köztük a jó értelemben vett feszültség. Míg a lány az életek mentésére esküdött fel, addig witcherünk pont a kioltásukra, ami jó pár drámai pillanatot eredményez. Megkockáztatom, a leányzó küldetéssora leginkább egy korabeli romantikus komédiához hasonlít, iszonyúan élveztem minden percét. Még egy esküvőre is meghívást kaptunk, ahol szörnyvadászunk labdákkal zsonglőrködik, és bárgyún mosolyog – a derűs percek borítékolhatók. Az átvezető jelenetek rendezésével sincs baj, érdekesek is, bár olykor a kelleténél többször veszik ki a kezünkből az irányítást.


Noha minimum a 30. szinttől lehet nekiugrani a kiegészítőnek, még egy 34. szinten álló karaktert is érhetnek meglepetések - magam is meglepődtem, hogy az alaposan feltápolt witcheremet úgy csapták le röviddel az indítás után, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A játékidő szempontjából nem túloztak a fejlesztők, noha a tíz óra csak szigorúan a fő küldetésekre értendő. Ahogy azt már megszokhattuk, a lengyeleknek nem okoz gondot tartalommal teletömni a játékot, elvégre mit ér az öreg és tapasztalt szörnyvadász, ha végzetének hajszolása közben nyugodtabb kenyérkeresésre vágyik? Ha szépen végigrágjuk magunkat az összes misszión, alsó hangon is 15-20 óra sajtolható ki a Hearts of Stone-ból.


Novigradtól északra találunk még felfedezésre váró területet, ha nem is túl nagyot. Továbbá rengeteg apró popkulturális utalás csalt mosolyt az arcomra, aukciókon licitálhatunk műkincsekre és rejtélyes tekercsek nyomába eredhetünk. Még egy adóellenőrrel is összefutunk, ha korábban haszonszerzés gyanánt kihasználtuk a játék egy hibáját. Folytathatjuk a sort egy sanyarú sorsú békaherceggel, akit kardélre hányhatunk, vagy a Grand Theft Auto V rablásaira emlékeztető mókával, amiben csapatot toborozva, aprólékosan tervezhetjük meg a balhét. Ha pedig új cuccokra vágyunk, nekiállhatunk az új fegyvereket, vagy a keleti stílusú Ofieri páncéldarabokat összeszedni (ez utóbbihoz vagány napszemüveg is jár), de mondok ennél jobbat!


Nevezetesen, a bővítményben már bájolhatjuk is fegyvereinket a megfelelő mesterembernél, a Runewrightnál, akit Novigradtól északra, a Hét macska fogadóban találunk. A fickó meglehetősen borsos áron kínálja a szolgáltatását, a beugró 5 ezer arany, ám később is egy kisebb vagyont hagyhatunk nála (30 ezer pénzt), ráadásul a receptben szereplő összetevőket is nekünk kell felkutatnunk. Csakis a legnemesebb mestermunkákat vértezhetjük fel olyan extrákkal, amitől a köszörűkövekkel élesített fegyverek soha nem kopnak el, vagy a páncélunkról egyszerűen lepattognak a nyílvesszők. A fickónál ráadásul a legjobb rúnakövekbe is beruházhatunk, például olyanba, amelynél a harcok során az első jelhasználat nem kerül semmibe. Szóval, ez az új mesterség további mélységet ad a játéknak és felborítja a korábbi mechanikát is. A bájolás használata persze nem kötelező, haladhatunk tovább a már kitaposott úton, de miért is tennénk? Hiába volt kőbe vésett elképzelésünk arról, hogy milyenné formáljuk Geraltot, újfent a kísérletezés útjára kell lépünk. Soha rosszabb időeltöltést!

A harc maradt a régiben, csupán új eszközökkel bővült a repertoárunk. A készítők alaposan rágyúrtak a főellenségekkel vívott harcokra is, a folytonos kitérés és vetődés, majd odaszúrás már nem vezet sikerre, csak sokkal összetettebb taktikával érvényesülhetünk (vagy megvárjuk, mire egy patch segít a balanszon). De ugyanez érvényes a normál ellenfelekkel vívott csatákra is. A fejlesztők úgy voltak vele, hogy a többség már 100 óra után kiismerte az alapjátékot. és hogy ne érezzük magunkat nyeregben, jó pár övön aluli ütést bevittek. Persze ilyenkor már hiába siránkozunk azon, hogy megvolt az adott küldetéshez szükséges szint, célszerű inkább máshogyan megközelíteni a dolgokat. Ezzel el lehet nyújtani a játékidőt, ahogyan a New Game Plusszal is, de az igazi endgame kihívásokhoz ez édeskevés. A folyamatosan érkező javítások miatt már feltűnő hiányosságokkal sem találkoztam a tesztelés alatt, azon kívül, hogy PS4-en még mindig gondot okoz a 30fps megtartása. 


Nagyjából ennyi van a Hearts of Stone-ban, se több, se kevesebb. Félreértés ne essék, iszonyúan élveztem az új történetet, ám most mégis hiányérzetem van. Hiába van egy új mesterség (amit igazából nem is mi gyakorlunk), hiába tömték meg friss teendőkkel és néhány eddig soha nem látott lénnyel a Novigradtól északra elterülő vidéket, érezhető, hogy ez csak egy főpróba a sokkal monumentálisabbnak ígérkező Blood and Vine előtt. A csip-csup ügyek olyanok, mint korábban, megint a witcher-érzékünket vetjük be, követjük a nyomokat, aztán majd kialakul a helyzet. Ettől eltekintve a fejlesztők még mindig kiválóan értenek a történetmeséléshez és a változatos kalandokhoz, és mindezt átjárja a semmi mással össze nem hasonlítható kelet-európai íz, ami miatt kikezdhetetlen rajongással tekintünk mindenre, ami witcher.

Kapcsolódó cikkek

• The Witcher 3: Wild Hunt - Complete Edition teszt
• A nyilvános kivégzéstől a lelkifröccsig – a csalók legötletesebb büntetései a játékokban
• The Witcher 3 teszt (Nintendo Switch)