Talán senki nem gondolta volna, de végül tökéletes házasításnak bizonyult összehozni Marióék kompániáját és a Wii-korszak ikonikus Ubisoft-karaktereit, az őrült nyulakat. A 2017-ben megjelent Mario + Rabbids: Kingdom Battle diadala azért is volt meglepő, mert az olasz vízvezeték-szerelőnek egy számára teljesen új terepen, a körökre osztott stratégiák körében kellett megállnia a helyét. Ez a siker persze folytatásért kiáltott, amit most közel öt év elteltével végre meg is kaptunk - lássuk hát, hogy milyen lett!
A történet szerint Mario, Luigi és Peach triója mostanra már teljesen rutinosan élnek együtt nyúl “megfelelőikkel” a Gomba Királyságban, egy átlagosnak tűnő napon azonban gyorsan véget ér az idilli életük, hiszen egy olyan fenyegetés érkezik a csillagok közül, ami mindent és mindenkit az uralma alá akar hajtani egy különös, sötét massza segítségével. A csipet-csapat természetesen ezt nem nézi ölbe tett kézzel, így űrhajóba pattannak, és egy planétákon átívelő kalandra kerekednek, hogy megállítsák a titokzatos Cursát.
Kalandjaink tehát szintet léptek, és jóval nagyobb kiterjedésűek lettek, vagy legalábbis szabadabb kezet kapunk majd, hogy a különböző bolygók területén jobban elveszhessünk a főküldetés mellett a mellékteendőkben is. Ezek javarészt extra harcokat jelentenek Cursa csatlósai ellen, de azért néha akad egy-két puzzle vagy gyűjtögetős feladat is köztük. Teljesítésükért azonban a tapasztalati pont és pénz mellett különleges érmék is ütik a markunkat, amiket a helyi boltban válthatunk be fegyverfestésekre.
Az imént említettem a tapasztalati pontokat, amiből logikusan következik, hogy hőseink ezúttal már szinteket is léphetnek. Persze itt nem kell semmi bonyolultra gondolni, az életerő-növekedés mellett ismét skillpontokat kapnak, amiket négy, egyénenként eltérő képességfán oszthatunk majd szét. A speciális mozdulatok mellett a karakterek fegyverarzenálját is átgyúrták egy kicsit a készítők, de sajnos továbbra is érezhető némi kiegyensúlyozatlanság a csapattagok között, a csaták hosszúságából, illetve a harcterek kialakításából adódóan ugyanis Luigi vagy éppen Rabbid Peach jóval többet fog szerepelni a rotációnkban, mint a többiek.
Újdonság még a harcok alatt, hogy kalandjaink során különböző sparkokba botlunk majd, akikből idővel akár kettőt is hozzárendelhetünk egy-egy hősünkhöz. Ezek a kis lények különböző extra bónuszokkal támogatják majd az egységeinket körönként egy akciópontért cserébe. Ráadásul még fejleszteni is tudjuk őket, hogyha jól belakmároztatjuk őket a felfedezés, valamint az ellenfelek likvidálása után szerzett csillagporunkból. Érdemes a tanulmányozásukra rászánni az időt, mivel szabadon cserélgethetjük őket a karakterek között, és kis próbálkozás után remek szinergiákat lehet velük véghez vinni.
A már sokat emlegetett harcok egyébként rögtön ismerősek lesznek azoknak, akik játszottak az előző résszel, vagy igazából az XCOM-szériával, hiszen továbbra is azzal a rendszerrel van dolgunk, amolyan leegyszerűsített, gyerekbarát verzióban. Sokat fejlődött azonban a kamerarendszer, és a harcok kialakítása is rugalmasabb lett: például ezúttal már szabadon rohangálhatunk az adott mozgásterületünkön belül, nem kell mindenhova külön odaklikkelni. Egy kicsit szokni kell ugyan az újdonságokat, mint például a picit kaotikusabb team jump-megoldást, de szerencsére az első egy óra után az új rendszer is gyorsan kézhez simul majd.
Ismerős lesz az ellenfélfelhozatal is, ahol inkább külső változások történtek, hiszen a legtöbbjük ugyanolyan képességeket használ, amikkel az előző részben is szembe kellett már néznünk. Ugyanakkor ezúttal kaptak egy sebezhetőség/ellenállóság értéket, amiket a különböző bónusztámadásokkal tudunk megpiszkálni. Ezek az első részben megismert méz, lökés, tűz, életerőszívás helyi megfelelői (csak átnevezve), amik immáron nincsenek fegyverhez rendelve, hanem a fentebb említett sparkok segítségével bűvölhetjük meg bármelyik hősünk támadását.
A csataterek kialakítása gyakorlatilag egy az egyben visszaköszön az előző epizódból, így ha ott ráállt az agyunk a teljes, illetve félfedezékes rendszerre és a csövekben való gurulásra, akkor otthonosan fogjuk itt is érezni magunkat. Szomorú viszont, hogy ezúttal - a sztori által indokolt okokból - a harcok legtöbbször átrepítenek minket egy alternatív dimenzióba, így nincs meg az a folyamatos kalandélmény, amit a Kingdom Battle-ben már megszokhattunk a pályák felfedezése alatt. Persze az adott terület védjegyei így is felismerhetőek lesznek, de sajnos a hosszas töltőképernyőkkel kombinálva egy erős mélyütést szenved az immerzió majdnem minden egyes konfliktus első pár percében. Szintén folyamatosan kidobott a játék hangulatából, amikor kisebb-nagyobb mondatok erejéig megszólaltak a nyulak, akik kifejezetten furcsa szinkronhangokkal lettek ellátva.
Szerencsére a töredező beleélést gyorsan befoltozta a játék látványa és zenéje, amiből az utóbbiért ismét a zseniális Grant Kirkhope volt a felelős. Dallamai továbbra is remek táptalajt biztosítanak mind a összecsapások, mind a békésebb felfedezések alatt. A Mario + Rabbids: Sparks of Hope grafikája pedig - nyilván switches keretek között mérve - továbbra is varázslatos, amiben egyedül annyi kifogásolnivalót találtam, hogy mind handheld, mind dockolt formában 30 fps-re van korlátozva a játék. A nagy képernyőre kötve ráadásul a tesztverziónak alaposan meggyűlt a baja, és sokszor még harminc alá is bezuhant a képfrissítés; a kezemben tartva a Switchet ez a probléma gyakorlatilag teljesen megszűnt, habár a csökkentett felbontás valamennyire talán indokolja is ezt az eredményt.
Úgy tűnik, a játék multiplayer része nem nyerte el az emberek tetszését, ugyanis Davide Soliani csapata úgy döntött, hogy teljesen kukázza a többjátékos opciókat a Sparks of Hope-ból. Ettől függetlenül a szavatosságra nem lehet panaszunk, hiszen csak a fő történeti szál 20-25 órásra rúg, és ha minden mellékküldetést meg szeretnénk csinálni, akkor könnyen hozzácsaphatunk még egy tízest ehhez a számhoz. A multival kapcsolatban pedig még akár az sem kizárt, hogy az elkövetkezendő három DLC egyikében felbukkan valamilyen formában, vagy egy patch keretei között (akárcsak az első rész esetében) belehegesztik majd a fejlesztők. A közel jövőben érkező letölthető tartalmakat egyébként is érdemes lesz figyelni, hiszen ezúttal Donkey Kongék helyett majd Rayman ugrik be egy kis kollaborációra.
Mielőtt lassan zárnám a cikket, sajnos kénytelen vagyok még előtte megjegyezni, hogy a Sparks of Hope-nak nem sikerült olyan ügyesen kiaknázni a Raving Rabbids-témát, mint elődjének. Ez alatt azt értem, hogy míg ott percenként felnevetett az ember a Mario-világ és a nyulak agyalágyult keveredésén, addig itt teljesen másodhegedűs szerepet tölt be a tény, hogy a tapsifülesek mindennapi lakói lettek az univerzumnak. Nyilván ez az újdonság erejének a hiányában főleg feltűnő, de így is rányomja a bélyegét például a fantáziátlan bossokra és a velük folytatott harcokra.
Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy az apróbb hibái ellenére is méltó folytatása lett az alapjátéknak a Mario + Rabbids: Sparks of Hope, ami inkább kibővíti, mintsem teljesen tovább gondolná annak a receptjét. Biztosra veszem, hogy a rajongók így is elégedettek lesznek a végső produktummal, mellettük pedig az újoncoknak is nyugodt szívvel tudom ajánlani a játék beszerzését, még így az őszi dömping közepén is. A viszonylag részletesen személyre szabható nehézségnek köszönhetően pedig remek kikapcsolódás kicsiknek és nagyoknak egyaránt!
A Mario + Rabbids: Sparks of Hope kizárólag Nintendo Switchre jelenik meg október 20-án.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.