Pontosan ezzel a kellemetlen kérdéssel szembesül Trevor Hills, aki 25.000 másik emberrel együtt éli mindennapjait a 70-es évekbeli retro-futurisztikus Arcadia városában. Az első pillantásra kellemesnek tűnő környezet azonban csak álca, a házak színfalai mögött valójában ezrek dolgoznak éjt nappallá téve, hogy Amerika legsikeresebb műsora megállás nélkül zakatoljon, amiről a benne szereplő „ottlakók” persze semmit sem tudtak. Legalábbis eddig, mivel az unalmas hétköznapokba beleszürkült hősünket valaki figyelmezteti, miszerint, ha nem próbál meg megszökni, akkor a lesújtó érdeklődési adatok miatt garantáltan eltávolítják majd a folytatásból. Több sem kell neki és a titokzatos hang utasításait követve elindul a szabadság felé, hogy aztán a sztori végén valami olyat találjon, amire senki sem volt felkészülve.
Ez lenne tehát az American Arcadia alapfelállása, ami egy kifejezetten érdekes történetet vetít előre, még úgy is, hogy érezhetően hatással volt a fejlesztőkre a Truman Show, valamint a Michael Bay-féle Sziget. Ennek ellenére hatalmas dicséret illeti az Out of the Blue Games csapatát, ugyanis ezt az ismerős elemekből építkező alapsztorit kiválóan gondolták tovább és úgy csűrték-csavarták, hogy a végére valami teljesen egyedit kapjunk. Természetesen ebben hatalmas szerepe van a precízen adagolt csavaroknak és a meglepő eseményeknek is, viszont a kalandunk valódi sztárjai kétségkívül a főszereplőink, valamint az őket megformáló szinkronszínészek. Élmény hallgatni mind a Trevort megszólaltató Yuri Lowenthalt, mind pedig a segítő hacker szerepében tündöklő Krizia Bajost, a showt azonban a helyi „főgonosz” hangját adó Cissy Jones viszi el, akinek minden egyes megszólalása aranyat ér.
Szerencsére a szinkronszínészekből áradó lelkesedés kiváló szövegkönyvvel párosult, aminek köszönhetően egyáltalán nem fogjuk bánni, hogy a játékidő tetemes részében valaki biztosan duruzsolni fog a fülünkbe. Főleg, mivel a játéknak elképesztően jó a humora, annak ellenére, hogy az alapfelütése egyáltalán nem vidám, ettől függetlenül az íróknak mégis sikerült úgy belecsempészni némi mosolyt az események sűrűjébe, hogy a komolyabb helyzetek éle kicsit sem csorbult. Ennek köszönhetően a végeredmény egy valódi keserédes utazás lett, amiben hőseink félelmüket viccekkel és utalgatásokkal próbálják palástolni, miközben tudják, hogy a végső cél érdekében mindenüket fel kell áldozniuk. A Kánaánhoz vezető út tehát hosszú és rögös, szerencsére azonban nem egyedül kell szembenéznünk az akadályokkal, hiszen idővel mellénk szegődik a kezdetben csak távolról oltalmazó technikus, az ellenállást erősítő Angela Solano is.
Ő kettejüket fogjuk irányítani a kalandunk során, méghozzá külön-külön, felváltva, ami miatt a narratíva könnyedén szétcsúszhatna, de itt szerencsére erről szó sincs, sőt, a két szereplő között fellelhető kontraszt csak tovább erősíti a nagy egészet. Míg Trevor a lezárt területen belül, egy meglehetősen túltolt, színpompás utópiában próbál érvényesülni, addig Angela többnyire rideg, modern kialakítású irodákban és szellőzőkben kóborolva igyekszik segíteni újdonsült védencét, miközben egyre inkább rá terelődik a gyanú. Bár többnyire egymástól függetlenül tevékenykednek, cselekedeteink szinte mindig kihatással lesznek a másik félre, sőt, párszor olyan helyzet is előfordul majd, hogy párhuzamosan kell kihúznunk őket a slamasztikából. Itt szeretném leszögezni, hogy az American Arcadia egy kizárólag egyedül játszható kaland, kooperatív akciózásra nincs lehetőség, de higgyétek el, nem is fog hiányozni a többjátékos opció, mert a fejlesztők egy elképesztően egyedi játékmenetet, illetve játékmeneteket álmodtak meg a képernyőinkre.
Igen, jól olvastátok, többesszámban írtam, mivel a két főszereplő közötti eltérés nem merül ki pusztán a grafikai megvalósításban, hanem a játékmenetük is teljesen különböző. Trevort irányítva egy 2.5D-s platformert kapunk, rengeteg meneküléssel és némi lopakodással megfűszerezve, Angelát terelgetve pedig belsőnézetbe váltunk és így oldunk meg különféle fejtörőket, miközben a lépten-nyomon fellelhető térfigyelő kamerákon keresztül alkalmanként behackeljük magunkat Arcadiába is. Utóbbi azért hasznos, mert ezáltal irányításunk alá vehetjük az ott található gépezeteket, aminek köszönhetően például fénnyel világíthatjuk meg a sötétebb szakaszokat, darukat és lifteket mozgathatunk, vagy épp drónokkal kábíthatjuk el az életünkre törő ellenfeleket.
Utóbbiakból lesz bőven, főleg az akciódúsabb, menekülős szakaszok alatt, amiknek szkripteltsége miatt gyakran kell majd újra próbálkoznunk, míg rá nem jövünk a helyes megoldásra. Szerencsére az ellenőrzőpontok elég gyakoriak, így szinte rögtön a korábbi elhalálozásunk helyéről folytathatjuk, hogy aztán pár akadályt leküzdve ismét a töltőképernyőn találjuk magunkat. Ezek a szegmensek sajnos hiába piszkosul látványosak, a trial-and-error megvalósításuk okán könnyedén idegesítővé válhatnak, de nem szabad feladni, mert a későbbiekben sokat javul a helyzet, sőt, idővel már a szemünk is rá fog állni a valószínűsíthető veszélyforrásokra. Trevornak tehát leginkább a reflexeire és agilitására lesz szüksége a siker érdekében, ezzel szemben Angela inkább az eszét és problémamegoldó képességét használja majd a legtöbbet a történet során.
A játéknak ezen a téren sincs egyáltalán szégyenkezni valója, az elénk kerülő feladványok nemcsak ötletesek, de kellően egyediek is, hiszen a nagyjából 6-7 órás játékidő alatt egyetlen egy sem ismétlődik többször, folyamatosan újabb és újabb mechanikákra épülő fejtörőket kapunk. Persze, eközben a felsőbb vezetés sem nézi majd tétlenül a tevékenységünket, aminek hála gyakran kell lopakodunk, bizonyítékokat eltüntetnünk, vagy egy bizalmi tesztre válaszolgatnunk az egyik monitorunkon, miközben a másikon éppen szerencsétlen Trevort próbáljuk életben tartani egy nyolcsávos autópálya kellős közepén. Ezeknek az adrenalindús helyzeteknek, valamint a fentebb már taglalt kiváló történetvezetésnek köszönhetően a játék valósággal odaszegezett a képernyőm elé, pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen mestermű vár rám az út legvégén. Mindenféle spoiler nélkül csak annyit mondok, hogy az American Arcadia utolsó harmada egy hihetetlenül érzelemdús és elképesztően izgalmas versenyfutás az idővel, ami örökre velem marad és ennek a lezárásnak garantáltan bérelt helye lesz minden idők legjobbjai között.
Ez utóbbi pedig kétségkívül igaz magára a játékra is, hiszen az American Arcadia egy valódi mestermű, egy olyan élmény, amit kérdés nélkül mindenkinek ki kellene próbálnia, hogy legalább egyszer átélhessék azt a csodát, amit én. Egész egyszerűen hihetetlen, hogy a fejlesztőknek sikerült folyamatosan emelni a tétet egyre feljebb és feljebb, aminek köszönhetően engem a kezdőképsoroktól egészen a végső csúcspontig valósággal belepréselt a székembe és nem is nagyon eresztett onnan egy pillanatra sem. És akkor még a stílusos látványvilágról, a kifejezetten okos vizuális történetmesélésről, a fülbemászó Don’t Be A Fool dalról (amit azóta is imádok), vagy épp a töltőképernyők nélküli ötletes áttűnésekről még szó sem esett, pedig ezek mind-mind csak tovább erősítik bennünk azt az érzést, hogy itt éppen valami különleges és megismételhetetlen zajlik a szemeink előtt.
Természetesen a játék nem hibátlan, de az élmény, amit átad, az egyszerűen tökéletes. Most is, ahogy itt ülök a billentyűzet felett és gépelem be ezeket a sorokat folyamatosan csak mosolygok, mert a Trevorral és Angelával közösen eltöltött óráim alatt olyat kaptam a játéktól, amire előzetesen egyáltalán nem voltam felkészülve. Elképesztő, hogy a mai bevételorientált világban kapunk még effajta gyönyörű és lebilincselő művészeti alkotásokat, amik hatással vannak ránk és jóval többről szólnak, mint szimpla egyesek és nullák halmaza. Mert az American Arcadia pontosan ilyen, egy remekül megkomponált érzelemdús utazás, aminek nemcsak mondanivalója, hanem lelke is van és ezt bizony manapság igencsak meg kell becsülni.
Az American Arcadia november 15-én jelent meg PlayStation 4-re, Xbox One-ra, valamint PC-re. Mi az utóbbin teszteltük.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.