Shadow of the Colossus

Mi sem mutatja jobban az öt éves Playstation 2, a Sony és a 100 milliós játékos bázis erejét, mint az, hogy a konzol életciklusának végén, egy next-gen gép bemutatkozásakor még mindig virágzik és a valaha készült legjobb játékok jelennek meg rá. A kultikus ICO rendezője és stúdiója produkálta nekünk ezen cikkem alanyát, a Shadow of the Colossus –t, mely joggal pályázhat a legfurcsább, ám egyben legjobb játék díjára is, amivel valaha játszottam.

A DVD-t a konzolba helyezve néhány céglogó után a bevezető videó fogad minket, mely nem szól másról, mint hogy egy fiatal harcos a lován számos csodás tájat szel át, míg végül megérkezik a… a főmenübe. Egy hatalmas híd közepe táján ugyanis az arcunkba kapjuk a nem túl sok lehetőséget nyújtó menüt, ahol aztán az új játékot választva hősünk folytatja az útját egy különös, hatalmas templom szerű építmény felé. Nem egyedül jött azonban, bebugyolálva magával hozta halott barátnőjét, akit felterít az oltárra, és a felsőbb hatalmak segítségét kéri a lány feltámasztásában. Mivel hősünknek egy különleges kard jutott, az istenek szerint lehetséges lenne a rezurrekció, ám ehhez el kell pusztítanunk a vadonban tizenhat darab hatalmas lényt, az úgynevezett colossi –kat. Ezzel az alapszituációval indít a Shadow of the Colossus, és ez a különösen zseniális, ámbár igen szemét húzás végig elkíséri a játékost: kénytelenek vagyunk tehát szinte nulla háttér-motivációval (egy hős halott csaja) nekivágni, és egy önző cél érdekében kiirtani szegény nagydarab állatokat, a kettő között pedig utazgatunk, illetve Prince of Persia szerű ügyességi részeket oldunk meg.

Az anyag lényege és esszenciája ugyanis annyi, mintha más játékban elértük volna a „bossfight" üzemmódot, és most csak a főellenség harcokat nyomnánk végig. A játékban semmilyen más ellenség, vagy lény nincsen, csak a tizenhat kolosszus, akiket a kardunk segítségével kell megtalálnunk. Napfényben a kardot a magasba tartva egy fény nyaláb fogja megmutatni a helyes utat, s ha azt követjük hamarosan meg is találjuk a keresett kreatúrát. A Shadow of the Colossus hatalmas távolságokat vonultat fel, igazi kalandornak érezheti benne magát a játékos, aki teljes mértékben magára van utalva a vadonban. Mindig a templomból fogunk elindulni, és a lovunkra pattanva gyorsíthatjuk meg a közlekedést. A paci tehát igen fontos szereplő a játékban, így az irányítását illetve a mozgásait remekül kidolgozták a fejlesztők. Az X gombot nyomkodva hősünk kicsit megsarkantyúzza az állatot, így rövid úton vágtába ugrik a ló és nekivághatunk az eszméletlenül durván kinéző, végtelennek látszó, és folyamatosan, töltés nélkül a szemünk elé kerülő tájnak. A hátast egyébként szintén az X gombbal hívhatjuk oda magunkhoz, ha pedig ráérzünk az irányítására, akkor eszméletlen látványos dolgokat lehet vele előadni. Magasabb sziklákról például szép nagyokat ugrik lefelé, de a kedvencem az, amikor vágtából ugrunk le a lóról; ezt a mozdulatot akár Legolas is csinálhatta volna A Gyűrűk Urában. Az alapihlet egyébként lehet, hogy valamilyen szinten onnan is származhat, emlékezzünk csak a tündeherceg mutatványára az Olifánttal, A Király Visszatér egy frankó jelenetében.


Ha kardunk segítségével sikeresen odanavigáltunk a célterületre, rövid úton kapcsolatba kerülünk a kolosszussal, valószínűleg úgy, hogy megpillantjuk; szem elől téveszteni ugyanis igen nehéz, lévén körülbelül 12 emelet magas dögökről van szó! Nem viccelek, ezek a lények olyan szinten hatalmasak, ami mellett az összes többi játék összes gigantikus főmonsztája is ugrándozó törpének tűnik. Ráadásul mivel ők képezik a játék lényegét, eszméletlenül kidolgozottak és csodálatosan festenek. Elsőre valószínűleg mindenkit el fog kapni a kétségbeesés szele, ugyanis ránézésre körülbelül fogalmunk sincs, hogy a rákba kellene leteríteni a hatalmasságot. Nos a leküzdésük általában úgy kezdődik, hogy valahogy fel kell rájuk mászni. Főhősünk rendelkezik még egy fegyverrel a kardon kívül, ez pedig íja, melyet kiválóan használ. Sokszor lesz a nyíl az első lépés a kolosszus kifektetésére irányuló lépések sorában, a második szörnynél például a patájába kell lőni, amikor az felágaskodik, hogy körülbelül 340 tonnányi súllyal lapítsa bele szerény személyünket a talajba. Ha azonban sikerül eltalálni a gyengepontot a talpán, a lény megrogyik kicsit, mi pedig kihasználhatjuk az alkalmat, és a szőrébe kapaszkodva felmászhatunk rá. A kolosszusok ugyanis nem csak nagyok, de általában szőrösek és páncélozottak is. Főhősünk némileg emlékeztet Perzsia Hercegére, hiszen hasonló módon tud szép nagyokat ugrani, kapaszkodni, felmászni, egy-egy platform szélén lógni, és más hasonlóan látványos mutatványokat előadni. Erre szükségünk is lesz, hiszen egyrészt már a kolosszus megközelítése közben is akadhat pár ügyességi rész, másrészt pedig magán a teremtményen is keményen helyt kell állnunk. A lények felépítése ugyanis eléggé furcsa: különböző platform szerű kinövések vannak rajtuk, furcsán páncélozottak, így amikor nem tudunk tovább mászni, vagy kapaszkodni a szőrzetükben, úgy ezeket a részeket amolyan PoP-osan kell áthidalnunk. Mindezt persze úgy, hogy közben a kolosszus rángatózik, mozog, próbál levetni a hátáról, miközben mi próbáljuk megközelíteni gyengepontját. Minden kolosszusnak van egy, de inkább több „vitál" pontja, amelyeket szintén a kardunk használatával fedhetünk fel. Ezeket a kéken derengő, rúnaszerű kis pontokat kell a kardunkkal támadnunk, mégpedig az összeset, mivel a lény teljes életerejét csak így tudjuk levenni. Hogy ez az egész ne legyen olyan egyszerű, a hősünk nem örökölte a Prince örökmozgó, energiatúltengéses tulajdonságát, így bizony egy idő után elfárad! Ezt a képernyő jobb alsó sarka felé elhelyezkedő kör mutatja, amelyben ahogy fáradunk, egyre csökken a piros karika mérete. Ha teljesen kimerül főhősünk, akkor nem tud tovább kapaszkodni és leesik; ha szerencsénk van akkor valahol fennakadunk a kolosszuson, de ha nincs szerencsénk (és ez lesz a gyakoribb), akkor újra mászhatunk fel rá. Fontos tehát figyelni arra, hogy a nagyobb mászásokba, kapaszkodásokba, akciókba csak megfelelő energiával menjünk bele, és használjuk ki az aránylag biztonságos platformokat a pihenésre. Persze ezekre igen rövid időnk lesz csak, hiszen a kolosszus minden erejével azon van, hogy valamilyen szinten eltávolítson minket a veszélyzónái közeléből.


Amint elértük az első vitál pontot, fontos, hogy két mozdulatból áll a kard beledöfése. Először egyszer a kockát kell megnyomni, ekkor emberünk a kardot döfésre felemelni, majd ezután újra a kockára tapadva bele is vágja a fegyverét –ha csak simán csapkodunk, az nem fog használni. Amint az első bevágást megejtettük, elérkezik az állapot amit fentebb már elővezettem, ám most ki is fejteném; ez az amit az egyik legkeményebb játéktervező döntésnek vélek: a kolosszus felüvölt, mi pedig megsajnáljuk. Megsajnáljuk, mert alapvetően békés lényekről van szó, akik senkit nem bántanak, és mert még a pofázmányuk is olyan jóságos. Ráadásul mivel a játékot indító alapmotiváció semmire sem elég, az ok pedig önző, így minden egyes csapás, amit be kell vinni szerencsétlen állatnak, az nekünk is fáj. Ahogy mondtam: zseniális, de nagyon szemét. Ez az, amitől olyan különleges és egyedi élmény a Shadow of the Colossus-al játszani. Persze az egész végül kap valami felsőbb értelmet, megvilágosodást, erre a karakter lelkiismeretének felszólalásai is utalnak, természetesen ezt már nektek magatoknak kell felderíteni.


A játék hangulata eszméletlen. Olyan szintű hatalmas epikus csatákat vívhatunk a kolosszusokkal, melyeket hosszú ideig megemlegetünk. Egy-egy ilyen harc során teljes mértékben magunkra vagyunk utalva, így az akció-kaland feeling minden korábbinál jobban átüt a képernyőn. Minden egyes harc végére szinte eggyé válunk a lényekkel a valóságban is, a játékban pedig… nos az majd kiderül, mindenesetre a Shadow of the Colossus ennek köszönhetően számos morális kérdést felvet, és jó alaposan el is gondolkodtat.


A játék audiovizuális téren ha lehet még nagyobbat domborít. Először amikor a kezembe került az irányítás nem hittem a szememnek: ez tényleg én irányítom? Félve nyomkodtam a gombokat, és csak szép lassan voltam hajlandó engedni a ténynek: ez bizony nem előre renderelt, hiszen ha balra nyomom az analóg kart, a hős bizony balra megy! Akkor viszont aztarohadt! Bizony, az ICO készítőinek új játéka a legszebb, legdurvábban festő cucc, amit valaha láttam, akármelyik platformon. Ahogy szembe süt a nap és elvakít, és tükröződik mindenen, vagy ahogy megforgatjuk a kamerát és összemosódik a környezet, valami eszméletlen. Erre még rátesz egy lapáttal a táj, ahol ugyanis semmit nem fed „distance fog". Akármeddig elláthatunk, és bizony irdatlan nagy távolságok vannak a játékban, melyeket még lóval vágtázva is hosszú percekbe telik megtenni. Ha pedig megérkeztünk valahová és visszanézünk, teljen mértékben látni fogjuk az irdatlan utat amit bejártunk, a távolban pedig, mint valami égre meredő hatalmas tüske, ott virít a templom. Leírhatatlan, és annyira megmozgatja a fantáziát, annyira lenyűgözi az erre fogékony játékosokat, mint semmi hasonló korábban. A kolosszusok kinézetéről már áradoztam egy sort: tényleg fotorealisztikusak, és a java részük élő álatok eltorzított és felnagyított képmásai. Főhősünk mozgása csodálatosan részletes és sokszínű, csak úgy, mint hű társáé, a lóé. A legtöbb vélemény szerint a Shadow of the Colossus simán elmenne egy kezdő next-gen játéknak is. Minderre rátesz még egy lapáttal a művészi tervezés! Ritka, hogy egy játék grafikája egyszerre technikailag és művészileg is aláz, itt mégis erről van szó. Sajnos mindennek megvan az ára: a framerate igen gyakran esik le, ám szerencsére ez nem zavaró.


A játék hanghatásai csillagos ötöst érdemelnek, erre nem is szeretnék szót vesztegetni, amire viszont igen, az a zene. Ilyen csodás, epikus, fülbemászó és változatos dallamokat eddig talán csak a Bioware játékaiban hallottam, ám ez ha lehet még azt is felülmúlja. A soundtrack beszerzése kötelező minden rajongónak és nem rajongónak.


A Shadow of the Colossus egy nagyon egyedi játék, és ennek megfelelően egy különleges élményt nyújt azoknak, akik kipróbálják. Egy kicsit több türelmet kell adni az anyagnak a legelején, ám körülbelül fél óra után beletanulunk és megkezdődik a kánaán. Fumito Ueda megalkotta nemcsak a Playstation 2, hanem az utóbbi évek egyik magasan legjobb játékát. Feltétlen dicséret illeti a kreativitásért és az újító szellemért, amit a projectbe áldozott.