Megfojtott virágok filmkritika

Link másolása
A Megfojtott virágok egy valós történetre alapozva hívja fel a figyelmet a napjainkban is fennálló problémákra és az embereket körülölelő kegyetlenségre, miközben méltón tiszteleg egy 2017-es bestseller írás előtt.

Martin Scorsese ezúttal egy igazán nagy fába vágta a fejszéjét: az észak-amerikai fehér emberek egyik legkegyetlenebb bűntettét, az osage indiánok szisztematikus legyilkolását vette alapul a Megfojtott virágok című filmjéhez. Ahhoz, hogy a rendező ezt a témát méltón és szakszerűen tudja megközelíteni, szüksége volt egy oknyomozó újságíró művére, a bestseller íróvá avanzsált David Grann könyvére. Az eredetileg Killers of the Flower Moon címet viselő, 2017-es írás részletesen beszámol arról, hogyan zajlottak az eltervezett, egyszerűen csak a vagyonért elkövetett gyilkosságok az egyik legrégebbi indián törzs tagjai ellen és arra is kitér, hogy hogyan avatkozik be az akkor még csupán Bureau of Investigation néven ismert szervezet, vagyis maga az FBI is a nyomozásba. Ez így röviden összeszedve elég kemény témának hangzik, pláne ebben a politikailag korrekt világban, ami átjárja a hétköznapjainkat, nem igaz? Nézzük, hogyan birkózott meg vele a közkedvelt hollywoodi filmrendező!

A történet azzal kezdődik, hogy a rezervátumokba kényszerített osage törzs tagjaira rámosolyog a szerencse: rengeteg olajat találnak a földjeiken, ezért sorra gazdagodnak meg a helyi indián családok. Sajnos ez lesz a vesztük is, ugyanis a fehér emberek szintén lehetőséget láttak a helyzetben és sorra elkezdtek beházasodni a tehetős családokba. Ekkor lép színre főhősünk, Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio), aki a háborúból Oklahomába hazatérve próbál minél egyszerűbb megoldást találni arra, hogy meg tudjon élni a sok borzalom után. Nagybátyjától, a helyi befolyásos üzletembertől, William Hale-től (Robert De Niro) kér segítséget, aki a figyelmébe ajánlja Mollie-t (Lily Gladstone), a diabéteszben szenvedő, valószínűleg rövid életű osage lányt. A szép és eszes indián már az első találkozásuk alkalmával rájön, hogy a férfi csak egy „prérifarkas”, vagyis hogy csak a pénzére hajt, de mégis beadja a derekát és összeházasodnak. Mindeközben Mollie népe egyre csak fogy, és fogy, amíg a Bureau of Investigation figyelmét fel nem keltik a sorozatos halálesetek. Ekkor a helyszínre érkezik Thomas White (Jesse Plemons) nyomozó, aki kíméletlenül állítja pellengérre a gyilkossággal gyanúsított fehér emberek sorát, köztük Ernestet is.

A Megfojtott virágokat a megrázó és nagy jelentőségű történet mellett a karakterek teszik még izgalmasabbá. Kezdjük a sort William Hale-lel, aki a filmben megtestesíti a fehér emberek gonoszságát és nagyszerűen szimbolizálja a kapzsiságot, a nagyravágyást. Természetesen folyamatosan hangsúlyozza azt, hogy mennyire együttérez az osage néppel és többször anyagilag is támogatja a gyilkosok után folytatott nyomozói munkát. De persze ez csak a felszín és a fentebb említettek mellett válogatott módszerekkel öleti meg az indiánokat. Az agyafúrt üzletembernek kapóra jött a háborúból hazatérő Ernest és egy pillanatig sem habozott kihasználni őt.

És ha már a nagyszerű karakterekről beszélünk, akkor persze Mollie-t is meg kell említeni, aki az eltűnőben lévő, különleges és tradicionális osage kultúrát képviseli a filmben. A gyönyörű asszony óriási méltósággal viseli, ahogy a népét sorra érik a támadások és egy percre sem hagyja el magát, még a betegsége ellenére sem. Csodáltam az erős nőt, aki egyedül elég bátor volt ahhoz, hogy elhagyja a rezervátumot és nyilvánosan is segítséget kérjen az államtól a gyilkosságok ügyében. Mollie közbelépése miatt utazott el Thomas White a messzi Oklahomába, hogy megállítsa a sorozatos gyilkosságokat és börtönbe juttassa a tetteseket.

E között a két karakter között helyezkedik el Ernest, aki számomra egy tökéletes átmenetet testesített meg az indián asszony és a kegyetlen, kizsákmányoló fehér ember között. Először persze őt is a pénz, az ital és a könnyű élet motiválja, azonban idő közben tényleg beleszeret Mollie-ba és a családja szinte mindennél fontosabbá válik a számára. A nagybátyjától még inzulint is szerez, hogy jobban legyen a kedvese, ami az 1920-as években csak néhány ember számára volt elérhető a világon. Pont ez a kettősség az, ami folyamatosan jelen van a filmben és ez okozza a legnagyobb csavart az alkotás végén. De azért Ernestet sem kell szentté avatni, a film nézése közben rájövünk, hogy az először naivnak és egyszerűnek tűnő karakter is ki tudja mutatni a foga fehérjét.

A készítők ezt a komor és kemény témát egy kis humorral hígították fel, ami nagyon kellett a filmnek. Több jelenetben helyet kaptak a helyzetkomikumok, de néhány visszatérő, az egész produkciót átívelő poén is fellelhető az alkotásban. A kiváló rendezés pedig további rejtett szimbolikával gazdagítja a Megfojtott virágokat: az egyik ilyen kedvencem a színkezelés volt. Amikor az indiánok szokásait és a tradícióit érintő jeleneteket látjuk, akkor csak úgy káprázik a szemünk a rengeteg élénk színtől. Az osage-ok ruháit díszítő színkavalkád, az esküvői szertartást övező cifraság és még sorolhatnánk. Amikor azonban az öltönyös fehér emberek uralják a vásznat, akkor a szürke nem ötven, de több száz árnyalatát csodálhatjuk meg a képernyőn.

Scorsese remekül játszott a halálesetek fogadtatásával is: alig tudunk együttérezni az életben maradt hozzátartozókkal. Bár brutálisan meggyilkolt, ártatlan emberekről beszélünk, maga a halál ténye nem rendíti meg a film nézőjét. Sokkal jobban érdekelt az életben maradottak reakciója és az elkövetők következő cselszövése, mint a tragédia. Ezzel a rendező nagyszerűen érzékelteti, hogy abban az időben mennyire jelentéktelenek voltak ennek a letűnőben lévő, csodálatos kultúrának az utolsó képviselői.

Bár a három és fél órás, azaz 206 perces játékidő elsőre talán elrettentheti a nézőket a moziélménytől, a Megfojtott virágok minden filmrajongónak kötelező alkotás. A hosszú, vágás nélküli jelenetek és az izgalmas, ilyen hosszú idő alatt sem monoton történetmesélés megéri a jegyárat. Szerintem a nézőknek szüksége volt már egy ilyen hagyományos, lassabb dinamikájú mozifilmre, mert a vásznakon az utóbbi időben csak a pörgős, akciódús szuperhősfilmek és a Disney felfoghatatlan élőszereplős adaptációi hódítanak.

Gamekapocs értékelés: 9

Rendező: Martin Scorsese
Producerek: Leonardo DiCaprio, Bradley Thomas, Daniel Lupi
Forgatókönyv: Eric Roth, Martin Scorsese
Szereplők: Leonardo DiCaprio, Robert De Niro, Lily Gladstone
Zene: Robbie Robertson
Játékidő: 206 perc
Forgalmazó: Paramount Pictures
Eredeti premier: 2023. október 20.
Hazai premier: 2023. október 19.

4.
4.
Serovics
Nagyon vártam a filmet a trailerek után. Kár volt. Erős közepes lett csak. Ráadásul Wass Gábor után De Niro új szinkronja sem tetszik annyira.
3.
3.
DzsonRembó
Sajnos csatlakoznom kell az előttem szólókhoz. Nagyon vártam ezt a filmet, mindenki tudja miért: a szereposztás és a rendező óriás személye miatt. Végre nem Disney féle gagyi hullagyalázások. A katarzis viszont elmaradt. Szó szerint nulla, semmitérő történet. Jól mondta az előttem szóló: a történet sehonnan sehova nem jut el. Százszor láttuk már ezt a storyt. A főszereplők a hozzák a kötelező alakításokat de semmi extra. Karakteres mellékszereplőket pedig ne is keressünk, mert nincsenek. Aki teheti messzire kerülje, mert dögunalom. Feleslegesen lassú és vontatott. Senki ne üljön fel a kötelező Scorsese-Dicaprio szopkodásoknak, mert ez a film nagyon nem érdemli meg! Kár érte, 10/5.
2.
2.
MikeHock
#1: Abszolút egyetértek.

Nekem már ezért maradt ki az Irishman is, minden tiszteletem, de nem fogok 4 órát végigülni.

1.
1.
Minekidenev
Nem igazán értek egyet a cikkel. Nagyra tartom Scorseset, de ez a filmje számomra minden jóindulatommal együtt is csak 6/10-re sikeredett. A leginkább azzal tudnám érzékeltetni a problémám, hogy 3 perc alatt bárkinek elmesélem hiánytalanul a történetet és mindösszesen a kiváló színészi játék lesz az, amiben hiányt szenved az illető. Nem volt hangulata a filmnek, nem volt fordulat a történetben és semmi sem indokolta a játékidőt. Egy 20 perces rövidfilm változatára talán én is tudnék adni egy 8-ast. Szép dolog a lassú történetmesélés, én is szeretem, de itt három óra alatt nem jutunk el sehonnan sehova véleményem szerint. Ugyanazt érzem, mint Tarantino utolsó filmjénél, mindenki attól fél, hogy saját magáról állít ki véleményt azzal, ha nem rajong érte.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...