Naughty Bear

Szegény, szegény Naughty Bear, őt senki nem szereti. Pedig nem rossz fickó, kicsit talán magának való, esetleg türelmetlen, de szívesen barátkozik bárkivel. Bundája megkopott, a vattát több öltés tartja a testében, fülecskéje itt-ott elszakadt az évek során. Szomorú és búskomor, de nem bánt - hacsak fel nem húzod! Olyankor valami elpattan benne, széles mosollyal nyomja le a telefonkagylót a torkodon, és egy kicsit sem fogja bánni.

Kedves gyerekek, ez most nem a ti mesétek lesz, menjetek szépen aludni! A Naughty Bear zseniális alapötletre épít, egy bosszúálló plüssmackó mindennapjait dolgozza fel, és a legjobb, hogy nem fáraszt bennünket mindenféle történetalapú küldetéssel, hanem egy sandbox játék formájában engedi meg a játékosnak, hogy őrjöngjenek pár órácskát a zord külsejű, de valamilyen szempontból mégis aranyos és szánnivaló pamutmedvével. Mindezek ellenére sok szempontból kiábrándító az Artificial Mind and Movement (A2M) munkája, és szinte bizonyos, hogy nem lesz hosszúéletű darab, pedig az efféle játékok készítésénél ez kiemelt fontosságú cél lenne.

Valaki emlékszik még a Pokoli szomszédok című játéksorozatra? A nyomott áron boltokba került játékok lényege az volt, hogy az annyira utált szomszédunkat nagy gonddal, változatos módszerekkel szívassuk meg a rendelkezésünkre álló eszközök segítségével. Valahogy így kell elképzelni a Naughty Bear lényegét is. Minden epizód elején felébredünk derék szőrmókunkkal, és úgy döntünk, borsot törünk a többi, minket kiközösítő medve orra alá. Beszabadulunk a pályára, ahol a mackók tesznek-vesznek, csinálják a maguk dolgát, nekünk pedig lehetőleg minél gyorsabban, hatékonyabban és csendesebben kell kikészítenünk őket. A pályán odamegyünk, és azt csinálunk, amit akarunk, a lényeg, hogy teljesítsük a kitűzött feladatokat, és lehetőleg ne hagyjunk nyugtot a többieknek.


Bár a szabadság nagy, nem árt tudni, hogy mikor, mihez érdemes hozzákezdeni. Nem elég beszaladni, és péppé verni mindenkit, mert amellett, hogy ez tökéletesen megöli a játék lényegét, még a pontvadászatban is lemaradunk. A játék folyamatosan értékeli a teljesítményünket, pontokkal és serlegekkel jutalmaz, és az eredmény internetkapcsolat esetén a Live-os illetve a PSN-es ranglistára is felkerül. Tulajdonképpen minél látványosabban, változatosabban és hosszabban kínozzuk szerencsétleneket, annál szimpatikusabbak leszünk pontozáskor, de nem árt gyorsnak is lenni, mert a szorzó folyamatosan nő illetve csökken attól függően, hogy éppen rosszalkodtunk-e valamit. A játék nagyon helyesen állandó, pörgő akcióra buzdít bennünket, de sandbox címről lévén szó, rajtunk múlik, hogy élünk-e a lehetőséggel és így magunknak is szerzünk néhány kellemes pillanatot, vagy inkább megköszönjük, és abbahagyjuk a játékot.


De mihez is kezdhetünk a játék során? Mindenekelőtt nem árt, ha nem leplezzük le idő előtt magunkat. Érdemes bokrok között bujkálni, itt nem fognak ránk akadni a többiek. A célunk általában megbüntetni az NPC-ket, ezt két alapvető módszerrel érhetjük el: megöljük, vagy az őrületbe kergetjük őket. Az előbbit az akciógomb heves csapkodásával érhetjük el, számos fegyver segítségével: az öklünk mellett, baseballütők, fagyasztott sonkák, golfütők szolgálnak többek között a fogsorok átrendezésére, de lőszerszámokra is bukkanhatunk, igaz, erősen korlátozott lőszerrel a tárukban. Elegendő csépelés után rögtön kivégezhetjük őket, de javallott játszadozni velük egy picit, ilyen-olyan módon rájuk ijeszteni. Kiugorva a bokorból rájuk ordítani, rájuk kapcsolni a villanyt, betörni az ablakokat és hasonlók. Egy idő után teljesen megbolondulnak, nem győznek menekülni előlünk. Közben egymást is sokkolják, a nagy riadalom közepette pedig egyre nő majd az öngyilkosok száma – nem túl humánus módszer, de mondtuk, hogy nem gyerekmese lesz ez.


A játék tele van brutális, de mégis nevettető jelenetekkel, a kivégzések például egytől-egyig parádésak. A hason fekvő szerencsétlent golfütővel arcon vágni, azért erős dolog, a telefonkagylót lenyomni a delikvens torkán még inkább, mégis a tudat, hogy mindezt egy plüssmackóval tesszük, hogy plüssmackók az áldozatok, és hogy vér helyett vattadarabok repkednek szerteszét, mosolyra húzza az ember száját. A játékmenetet emellett más érdekességek is színesítik: előfordulhat, hogy a célszemély megpróbál meglógni autóval vagy motorcsónakkal, de szerencsére ennek könnyen elejét vehetjük, ha előrelátóan megrongáljuk a járgányokat. Sőt, bármilyen elektronikai cuccot (például telefont, vagy kerti sütőt) megbabrálva könnyen odacsalhatjuk az áldozatainkat, akik míg megpróbálják megjavítani a kütyüiket, hamar kiszolgáltatott állapotba kerülnek. Egyébiránt a telefonokat is érdemes minél előbb elnémítani, ugyanis ha a lakók beparáznak, máris csődítik a rendőrséget, akik fegyverrel a kezükben néznek majd utánunk, az pedig akár meg is bosszulhatja magát. Ilyenkor érdemes elbújni a susnyásba, vagy ami még jobb, egy szekrénybe, mert ilyenkor ezt a helyzetet még a javunkra is fordíthatjuk. Elbarikádozva az ajtót egy hűtőszekrénnyel, az ablakok alá medvecsapdát téve megint csak nálunk van az aduász, onnan már csak egy gombnyomás, és a kolléga elindul a macimennyország felé.


Mindez egészen jól hangzik, mélyebbre ásva azonban már kezdenek kiütközni a játék gyenge pontjai és hiányosságai. Először is a játék hét, más-más tematikájú epizódot tartalmaz, az egyik például egy szülinapi bulit, a másik egy polgármesteri választást dolgoz fel, és bár ez kevésnek tűnhet, az alaptörténet végigjátszása mellett minden epizódhoz még öt küldetés társul, amelyek ugyan még mindig ugyanarra a jelenetre épülnek, csak immár más feladatokat kapunk. Ez barátok között is több mint 40 feladvány, azonban még az eltérő feladatok ellenére is dögunalmas tud lenni ugyanazt a pályát sokadszorra végigfutni, mert már második alkalommal tudjuk, hogy mit, hol keressünk. A legrosszabbat nem is említettem: az összes epizód ugyanazon a szigeten játszódik, amely 4-5 kisebb részre tagolódik. Ezeket variálja folyamatosan a játék, és alakítja át külsőre az epizód – egyébként sokszor igen erőltetett – történetétől függően. Jó, jó, gondolnánk, hiszen még mindig ott a lehetőség, hogy új alternatívákat keressünk a medvék ritkítására, de a rossz hír az, hogy amit fent leírtam, nagyjából le is fedi a lehetőségek tárházát. Bár a játék előtti oktató rész több száz variációt ígér, ezt a választékot én egyáltalán nem éreztem nagynak, de lehet, hogy csak én vagyok fantáziátlan.


Ha a presztízsértékű  pontvadászat nem, akkor semmi sem fogja megmenteni a Naughty Beart attól, hogy hamar a fiók mélyén végezze. Miután a játék hamar repetitívvé válik, még azt is megkockáztatom, hogy tipikusan olyan program ez, aminek az egypályás demójával akár órákon át is elszórakozik a játékos, viszont a teljes játékot még akkor sem venné meg, ha esetleg igen olcsón adnák – márpedig úgy néz ki, hogy a Naughty Bear gyorsan az akciós polcokon fog kikötni. A többjátékos módnak érdemes adni egy esélyt a poén kedvéért, de nem gondolnám, hogy egy ilyen anyagot ez fog elvinni a hátán.


A mesterséges intelligencia is ijesztően buta tud lenni néha, Bár bizonyos szempontból kifejezetten életszerűen viselkednek a gép által irányított karakterek, többnyire fejetlenül rohangálnak, és csak első blikkre tűnik úgy, hogy szervezetten élik a kis életüket. Olykor hajlamosak nem észrevenni bennünket, noha ott állunk az orruk előtt, azon pedig már én nevettem kínomban a fejlesztők helyett, hogy ha a szemük előtt is bújok be a szekrénybe, elfelejtik, hogy ott vagyok! A technikai vonalon maradva még tovább sorolhatjuk a hibákat: a játék irgalmatlanul bugos tud lenni, emellett az irányítás sem tökéletes, pedig annyira nem bonyolult az eredeti elképzelés, hogy a fejlesztők ne tudtak volna valami barátibb kezelést összehozni. Bár a grafika annyira nem szép, a dizájn tökéletesen passzol a játék stílusához. Kidolgozottság terén főleg a mackókra fordították a hangsúlyt a készítők, de igazából ez a rajzfilmszerű látvány megállja a helyét. Nem kell nagy elvárásokkal elé állni, legfeljebb olyan külsőre számítsatok, mint az újgenerációs Sam & Max játékoké, és akkor maximálisan elégedettek lesztek azzal, amit kaptok. A hangok és a zene is ezt a rajzfilmes irányt követik, főleg a narrátor nyerte el a tetszésemet, mert mindig Stewie Griffin igen hasonló brit akcentusa jutott róla eszembe.


A Naughty Bear egydélutános játék, pedig nem kellene annak lennie. Az alapötlet annyira jó, mind a témát, mind pedig a játékmenetet tekintve, hogy valamivel színvonalasabb megvalósítás esetén hosszú napokig, esetleg hetekig el tudnánk vele szórakozni. A készítők ígérnek majd DLC-ket, és remélhetőleg akkor már valamivel változatosabb pillanatok várnak ránk, mert a Naughty Bear így, ebben az állapotban igen vérszegény próbálkozásnak számít. Néhány órára magával ragad, te dőlsz a röhögéstől, de aztán szépen lassan, mikor újra és újra ugyanazokat a pályákat játszod végig, lefagy a mosoly az arcodról.