Hitman: The Complete First Season teszt

Közel egy évvel a nyitány után véget ért a 47-es ügynök epizodikus küldetéssorozata - már ami az első szezont illeti. Összegezzük a tapasztalatainkat és méltatjuk az IO Interactive-ot, amiért a Hitman ismét a teljes fényében ragyog.

Amikor én megismerkedtem a sorozattal, még 2002-t írtunk, azóta pedig rendszeresen kaptunk a dán fejlesztőtől új részeket, amelyek során jobb és rosszabb ötletekkel igyekeztek feldobni a receptet. Legutóbb öt éve, a Hitman: Absolutionnel borult a bili: egyszerű csőjátékká bomlasztották az addig hatalmas szabadságfaktorral rendelkező címet, ráadásul a játékmenetén is inkább az akciójátékos jelleg dominált. Pedig a lényeg továbbra is kézenfekvő: adva van egy hatalmas térkép, valamint egy vagy több célpont, amiket aztán változatos eszközökkel likvidálhatunk. Csak a hosszas tervezés, a türelem és helyenként az okos improvizáció vezethet sikerre. Végre megjött az IO Interactive esze, hiszen az epizodikus megjelenésű Hitmannel visszatért a klasszikus formula, és csupán a köntöst modernizálták.

Összesen hat epizód látott napvilágot tavaly az első szezon keretében. Bevallom, én kiböjtöltem ezt az évet, hogy februárban végre a teljes csomagot kapjam a kezem közé. Pedig ennek a megjelenési ütemtervnek is vannak előnyei, elvégre minden epizód más hangulatot kapott, jól elkülönül a többitől, hovatovább a missziók során egyre több mindent tanul a játékos, és újra végigjátssza azokat, míg a következő porciót meg nem kapja. A gyakorlás és a kísérletezés esetünkben a boldogulás kulcsa, ezért ha éppen a friss dobozos verzióba ruháztál be, akkor sem érdemes átszaladni a játékon. Az utolsó két rész már szinte megköveteli, hogy a korábban betanult taktikákat habozás nélkül felhasználd, elvégre a legkisebb hibát is megtorolja a játék: olyan ellenállást kapsz a nyakadba, amitől másodpercek alatt padlót fogsz.

Aki egy tisztességes narratív ívre vágyik, az csalódni fog a játékban. Az elszeparált küldetésstruktúra hátránya, hogy a sztori eléggé vékony, komolyabb mondanivalóval nem szolgál, és csupán az epizódok között nézhetünk meg egy-egy semmitmondó átvezetőt. Oké, megbízóink szerint a háttérben tevékenykedő illuminátusok okozzák a bajt, a feladat pedig az, hogy az összeesküvők körmére nézzünk, és a kulcsembereket eltegyük láb alól. Néhány NPC-vel alkalmanként elcseveghetünk, de az igazi örömforrást a kihallgatott párbeszédek jelentik leginkább, ezekből sokat megtudhatunk az aktuális kiszemeltünkről is. Viszont a finálét teljesítve sem érezzük azt, hogy nagy dolgot vittünk véghez: épp ellenkezőleg, semmit sem zárnak le a készítők, elvégre hagyni kell valamit a második évadra. Tovább tetézi a sztori érdektelenségét, hogy pár nap után szinte semmire sem emlékszünk belőle – de sebaj, a hat epizód önmagában is megállja a helyét.

Miután elsajátítottuk az alapokat, egy párizsi divatbemutatóra látogatunk el. A főbb események egy grandiózus és erősen védett palotában, a Palais De Walewskában történnek. Már itt felszínre kerül, hogy milyen hatalmas és labirintusszerű játszóterekkel operál a Hitman. Az ezt követő Sapienza már egy mediterrán hangulatú tengerparti város, ahol barátságos, macskaköves sikátorokban kolbászolunk. A riviéra tömve van turistákkal, de igazából a marrákesi pályán mutatkozik meg, hogy egészen elképesztő tömeget mozgat meg a játék. Az idillt beárnyékolja, hogy polgárháborús hangulat uralkodik, a tévétársaságok kivonultak, állig felfegyverzett katonák járőröznek az utcákon és a hangos piacon, ráadásul az áldozatunkat is a biztonságos svéd konzulátus falai közt találjuk.

Bangkok ezzel szemben igazi földi paradicsom, tele lenyűgöző építészeti csodákkal, egzotikus növényekkel és állatsereglettel. A főbb események az itteni csúcskategóriás szállodában zajlanak, ám az aranyszínű luxust beárnyékolják azok a kegyetlen gyilkosságok, amiket hősünk követ el. Még ez a helyszín is nyugodtabb, és ha eddig nem sajátítottál el hatékony és legfőképpen gyors taktikákat, akkor a coloradói látogatás során tutira megizzadsz majd. A vadon közepén egy milícia edzőtáborába kell beszivárognunk, ahol már négy célpontot kell eltennünk láb alól. Nem véletlen, hogy a radikális beállítottságú patrióták még inkább gyanakvók a kívülállókkal szemben, először lőnek, és csak aztán kérdeznek, és általában párban őrködnek, automata karabélyokkal a kezükben. Pont a durva ellenállás miatt nehéz ez a fejezet, nem azért, mert sűrűn titkokba botlunk.

A záróepizódban Japánba látogatunk, hogy egy hokkaidói magánklinikán végezzünk két emberkével, megkoronázva az eddigi kalandjainkat. Ha eddig még nem esett volna le, hogy mennyire összetett a pályatervezés, akkor itt biztosan az álladat keresed majd. A színpompás japán kultúra keveredik a gyógyfürdőkkel, a zennel, a high-end berendezésekkel, a biztonságért pedig külön mesterséges intelligencia felel, ami szinte soha nem hibázik. Az összes bennlakót megfigyeli a selyemköntösébe helyezett chip segítségével, szóval nehéz dolgunk lesz, hogy ha az ICA két árulóját meg szeretnénk szorongatni.

Felsorolni is nehéz lenne, hogy a Hitman mennyi eszközt ad a kezedbe, hogy a feladatodat el tudd végezni, de arról szó sincs, hogy fogná a kezedet. Csak akkor terem babér számodra, ha jó megfigyelő vagy. A pályákon lebzselő ellenség szokásaira rá kell jönnöd, és tisztában kell lenned, hogy a biztonsági rendszereknek hány szintje van, és hogyan tudsz átjárni közöttük. Az álruha olykor kevés, az emberek túl gyanakvók, pláne olyan környezetben, ahol a mindennapi életben sincs semmi szépség. Ha az NPC-k rutinját kiismered, akkor azt a saját hasznodra fordíthatod, és ráleltél a győzelemhez vezető útra. Aztán a világ másik táján kezdhetsz minden elölről, és így megy ez 10-15 órán át.  

Elsőre szinte átláthatatlan mennyiségű útvonal és módszer létezik, így első nekifutásra tutira csak a felszínt kapargatod majd. Ezért egyáltalán nem éreztem kevésnek a hat epizódot, szinte kötelező újra nekiveselkedni mindegyiknek más és más megközelítésben. Rengeteg az alternatív cél és találunk egy Escalation módot is, amelyben számos adott kitételnek kell megfelelnünk az adott célpont megölésénél, ami újabb és újabb stratégiáknak ágyaz meg. Viseljünk végig egy speciális álcát, öljünk egy meghatározott fegyverrel és így tovább. Visszatért a Contracts mód is, ahol mi magunk választhatunk áldozatokat az adott pályán, és megadhatjuk, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelnünk közben, de böngészhetünk a közösség által létrehozott szerződések között is. Tartalom terén tehát meglepően bőkezű a játék.

A nehézség persze tovább növelhető a kezelőfelület lecsupaszításával, azaz a különféle markerek eltávolításával. Ha pedig minden kötél szakad, és észrevesznek, akkor sincs minden veszve, elég visszavonulni, és inkognitóba vonulni, míg lenyugszanak a kedélyek. A lövöldözős részek ennek megfelelően kissé fapadosak, érezhető, hogy a játékban nemigen lehet érvényesülni féktelen vérontással, ami csakis a végső esetben használható, elvégre a túlerő egy szempillantás alatt ledarálja kopasz bérgyilkosunkat. Sokkal érdekesebbek azok a halálos eszközök, amikkel a pályákon futunk össze. Szobrok és autóemelő gépek, szinte adja magát, hogy ha valaki alásétál, egy gombnyomással agyonnyomhatjuk, balesetnek álcázva. E téren kicsit el is szállt a készítők fantáziája, olykor egészen elképesztő, már-már poénnak is felfogható helyzetekkel szembesülünk.

Nem fenékig tejfel a profi bérgyilkos élete, hiszen jó pár hiányosság még hat epizód után is borzolja a kedélyeket. Az egyik ilyen a kissé fura mesterséges intelligencia, amely néha logikátlanul reagál a lépéseinkre, vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagyja az árulkodó jeleket. Máskor viszont túlságosan is okos, vagy csak egyszerűen harc közben „beragad”, ami kihagyhatatlan ziccer elé állítja a körmönfont játékosokat.

A nem éppen friss Glacier Engine 2 javarészt szépen teljesít, de a hosszúra nyúlt töltési időkkel egyszerűen nem tudtam kibékülni, főleg, hogy ebben a játékban a többszöri újrakezdés a jellemző. Az epizódonként eltérő hangulatú művészeti stílus, a remek animációk és a részletgazdag, abszolút hihető közeg talán az egyik legjobb, amit manapság a pályatervezés felsőfokaként emlegethetünk. Vannak persze kevésbé látványosabb megoldások is, de amikor a lemenő nap fényében sétálunk a roppant barátságos tengerparton, vagy épp csobbanunk egyet a japán egészségcentrum jakuzzijában, el is feledkezünk a hiányosságokról.

Az elmúlt évek buktatói után a Hitman köszöni szépen, jól van – továbbra is a lopakodós műfaj egyik zászlóshajója. Még a legedzettebb rajongók is remekül ellesznek vele, teljesen testreszabható csomag ez, rengeteg extra tartalom csikarható ki belőle, csak legyünk eléggé kreatívak! A dán IO összegezte tapasztatait és formába öntötte, a trendekkel szembemenve inkább a kihívásra ment rá, és csak akkor díjazza a játékost, ha az előtte alaposan megtervezte minden lépését. Ez felettébb hízelgő a rajongókra nézve, ráadásul a készítők szerint csak most indul be igazán a történet, így a második szezon mindenképpen előkelő helyet foglalhat el a várólistánkon.

A Hitman: The Complete First Season PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg. Mi a Sony normál konzolján teszteltük.

8.0

Hitman: The Complete First Season teszt értékelés 8.0

Pozitívumok:

  • Eltérő hangulatú, változatos és nyitott pályák
  • Kemény kihívás
  • Rengeteg módszer vezethet sikerre
  • Számtalanszor végigjátszható

Negatívumok:

  • A történet elég súlytalan
  • Olykor furán reagál a mesterséges intelligencia
  • Hosszú töltési idők
15 komment - szólj hozzá!