Biomutant teszt

Hosszú várakozás előzte meg a Biomutant megjelenését, ugyanis egy jó pár éve bejelentett címről van szó. A játék még 2017-ben mutatkozott be, egyedi világával pedig azonnal szerzett magának pár lelkes rajongót. Nem csoda, hogy ennyi ideig készült, ugyanis az Avalanche-os arcokból verbuvált Experiment 101 egy alig pár tucat fejlesztőből álló csapat, a Biomutant pedig sok szempontból is többet ígér, mint akár egy közepes nagyságú indie cím. A készítők az évek során sok-sok ötletet belengettek, valamint számtalan gameplayt is mutattak, de még így is picit nehéz volt behatárolni, hogy milyen típusú játék is lesz ez a Biomutant. Bár Cyberpunk méretű csalódásra nem kell számítani, abban biztos vagyok, hogy nem mindenki azt kapja, amire számított.

A Biomutant a modern nyitott világú akció-RPG-k két legfontosabb darabját, a Horizon: Zero Dawnt és a The Legend of Zelda: Breath of the Wildot veszi alapul, így rengeteg ismerős megoldással fogunk találkozni. Emellett komoly ihletforrásként funkcionálhattak a PS2-es éra platformer címei, mint a Ratchet & Clank vagy a nyitott világú Jak & Daxter játékok, de ha őszinte akarok lenni, akár még öt-hat címet fel tudnék sorolni, annyi mindent szuszakoltak bele ebbe pár gigába.

És igazából ezzel el is érkeztünk a cím egyik első komoly negatív tulajdonságához, melyet muszáj már ilyen hamar felhoznom, ugyanis a legtöbben hamar befutnak majd ebbe a problémába. Olyan érzése van az embernek, hogy a fejlesztők semmit sem akartak kihagyni az elmúlt öt év legjobb ötleteiből, ezért konkrétan MINDENT beleraktak az első projektjükbe, ami az eszükbe jutott, és az első három órában ezt bizony rá is zúdítják a játékosra.

Indul az egész a karaktergenerálással, majd választunk classt, hogy aztán a játékba bedobva kiderüljön, hogy van karmarendszer. Utána azonnal belebotlunk az első csatába, majd megtanulunk lootolni, jön egy flashback, amivel beindul a sztori, hogy utána a jelenbe visszazuhanva megismerkedjünk a játék világát uraló különféle törzsekkel. Ezután megmutatják, hogyan tudjuk fejleszteni a karaktert, majd a képességeket használni, majd a területfoglalós minijátékot, ezután jönnek a különféle járművek, majd kiderül, hogy még puzzle-ök is vannak - és ez megy még jó két-három órán át, amíg el nem jutunk az első bossig, ahonnan nagyrészt nyugtunk lesz végre.

Nem csak azzal van a gond, hogy a fejlesztők ennyi ötletet belezsúfoltak egyetlen játékba, hanem ahogyan ezt prezentálják a játékosnak. A fentebb említett Horizon: Zero Dawnban például fokozatosan, a történetre felfűzve mutatták be a funkciókat, hogy a játékosnak legyen ideje felfogni őket, és hagynak bőven időt arra, hogy egyesével megismerje őket. Ellenben itt bedobnak azonnal minket a mélyvízbe, és csak kapkodjuk a fejünket a különféle játékmechanikák láttán.

Pedig egyébként a Biomutantnak vannak pozitív tulajdonságai is, és ha hagyunk időt neki, akkor egész jól elszórakoztat minket. Itt van például a játék világa és univerzuma, mely pont olyan érdekes és változatos, ahogy azt az előzetesben láthattuk. Szerencsére nem kapunk értelmetlenül hatalmas térképet, mint a fejlesztők korábbi munkáiban, de azért azt sem lehet mondani, hogy szűkös a bejárható terület. A cím egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol egy hatalmas olajvállalat ármánykodásának hála az emberiség teljesen kihalt, a környezet pedig lepusztult. Élettelennek azonban nem nevezhetjük a vidéket, ugyanis a rágcsálófélék és úgy általában az állatvilág a mérgező anyagok hatására átalakult, és törzsekbe verődve uralkodnak a vidéken.

A történetben főhősünk feladata az lesz, hogy a térkép közepén álló élet fáját megmentse vagy -karmától függően – elpusztítsa, ezzel létrehozva egy új korszakot a világban. Ehhez pedig le kell győznünk a térkép négy szegletében megbúvó hatalmas szörnyeteget. Ez a fajta megközelítés ismerős lehet Zeldából, a küldetések felépítése és úgy általában a párbeszédrendszer azonban inkább a Guerrilla Games klasszikusát fogják az eszünkbe juttatni.

A cselekmény maga egyébként nem túl izgalmas, még úgy sem, hogy teli van érdekes, furcsa vagy éppen groteszk karakterekkel. Hiába kapunk egy csomó flashbacket, amiben a főhős gyerekkorába is betekintést nyerhetünk, egyszerűen képtelen a történet a videojátékos kliséken túllépni. Őszintén, számomra sokkal érdekesebbek voltak az itt-ott fellelhető mozgó plakátok, ahol aranyos rajzok segítségével mesélik el, hogyan is ment tönkre a bolygó a gonosz olajvállalat által.

No, de ha nem a történet, akkor biztos a játékmenet viszi el a hátán a Biomutantot, nem? Nehéz helyzetben van a teszt írója, amikor próbálja felsorolni miket is lehet tenni ebben a címben, ugyanis a fejlesztők – ahogy arra már korábban is utaltam – valóban mindent bele akartak gyömöszölni, ami az elmúlt öt évben népszerű vagy sikeres volt. A Biomutant így kétségkívül változatos lesz, és hosszú órák telnek majd el, mire minden kis részletét kiismerjük, viszont megvannak a hátrányai is ennek az eklektikusságnak.

Vegyük például a harcrendszert: alapvetően a közelharci támadásokra épít, de lehet lőfegyvereket, valamint különféle képességeket is használni. Lehetőség van kombózni, tudunk hárítani, valamint a támadásokat elkerülve és a levegőben lövöldözve még az idő belassítására is képesek vagyunk. A játékmenet-videókat bámulva ennek a rengeteg lehetőségnek köszönhetően elképesztően látványosak a harcok, a kontrollerrel a kezünkben azonban nem biztos, hogy ennyire jól fogunk szórakozni.

Hiába ez a rengeteg funkció a harcok során, úgy igazán egyik sincs túl jól kidolgozva. Ez pedig azt eredményezi, hogy a játékos igazából a gombok véletlenszerű püfölésével is meglepően jól tud boldogulni. Egy kis lövöldözés, némi csapkodás, ellősz pár képességet, és hopp, már nyertél is, lehet tovább menni! Ráadásul emellett az irányítás rendkívül fapadosnak hat: PS2-es címek jutottak eszembe egy-egy csata hevében, és bár ad az egésznek egyfajta retró utánérzést, nem vagyok benne biztos, hogy teljes mértékben ez volt a készítők célja.

És igazából a fenti eszmefuttatás ráhúzható az egész játékra, amitől rendkívül kaotikussá és gyakran fárasztóvá tud válni ez a kaland. Esetünkben nagyon is igaz, hogy a kevesebb néha több, ugyanis a fejlesztőknek érdemes lett volna kidobni bár felesleges marhaságot a felhozatalból, hogy jobban tudjanak koncentrálni a többire. A karakter fejlesztése például kifejezetten túlbonyolított, hiszen három különböző képességfán is tudjuk tápolni a kis rágcsálónkat, de egyik sem nyújt kellő változatosságot ahhoz, hogy lázba hozzon minket egy-egy szintlépés.

Szintlépésnél a Fallout-játékokhoz hasonlóan a fő tulajdonságainkat tudjuk erősíteni, emellett különféle XP-valutákkal nyithatóak meg a képességek és az úgynevezett Wung-Fu-mozdulatok (ezek a különféle kombókat takarják). És megint csak ugyanabba a problémába ütközünk, mint a harcrendszernél: tök jó, hogy ennyiféle dolog van, csak éppen egyik sem lett kellőképpen elmélyítve. A wung-fús képességeket például már a játék negyedik órájánál kimaxoltnak tekintettem, mert csak pár, számomra nem túl érdekes kombót nem nyitottam már meg, ezután pedig költhettem jelentéktelen perkökre a maradék pontjaimat.

Az érdekes azonban az, hogy a felületessége és hibái ellenére mégis tud szórakoztató is lenni az Experiment 101 produktuma, mert az ismerős ötletek ellenére teljes mértékben kiszámíthatatlan, mi vár ránk a következő órában. Lehet, hogy kapunk egy új járművet, vagy felbukkan egy újabb elborult karakter, vagy találkozunk egy eddig sosem látott ellenféltípussal.  Mellette szól az is, hogy a játéknak semmivel sem összetéveszthető hangulata van, és hogy annyi egyediség szorult a dizájnba, hogy azt öt Call of Duty-epizód együtt sem tudná überelni.

A játék egyik legötletesebb megoldása, hogy kapunk egy folyton mindenhez hozzászóló narrátort, aki egyfajta tolmácsként lesz jelen a karakterekkel való csevegés során, ugyanis azok a klasszikus címeket idézve, csak gagyogva kommunikálnak. Harc és felfedezés közben is gyakran hozzászól az eseményekhez, igaz, sok-sok órával a hátunk mögött már ismétlődővé válik, de szerencsére több szinten is állíthatjuk a gyakoriságát a beszólásainak.

Technikai fronton pont olyan vegyes képet mutat a Biomutant, mint a játékmenet terén. Nappal, a nyílt terepen bóklászva lenyűgöző tájképeket csodálhatunk majd meg, és a színes képességeknek hála a csatajelenetek során is kellemes látványt nyújt majd. A sötét, elhagyatott bunkerekbe vagy barlangokba tévedve azonban olyan csúnya tud lenni a játék, hogy még egyes PS2-es címek is szebben mutatnak mellette. És bizony kár lenne tagadni, hogy Unreal Engine 4 ide vagy oda, a címen nagyon meglátszik a hosszú fejlesztési idő, hiszen ami 2017-ben elfogadhatónak és szépnek számított, az ma már éppen, hogy csak elmegy.

És ha már szépség, meg kell említenem a kezelőfelületet is, mely ritka bénára és haszontalanra sikerült. Egy igazi időutazás abba a korba, amikor még nem ismerték konzolon a kurzort, így különféle almenük tengerén kell áteveznünk magunkat, hogy megtaláljuk, amit éppen keresünk. Emellett a küldetések listája és egymáshoz való viszonyuk is zavarba ejtően átláthatatlanná tud válni. Nonszensz, hogy pár óra után már hat főküldetés is befigyel, és szegény játékos azt sem tudja, merre induljon el.

Abszolút meg tudom érteni azokat, akik ennyi év fejlesztés után egy fokkal kiforrottabb címet vártak, és emiatt végül hiányérzettel és csalódással dobják majd félre pár óra után a Biomutantot. Talán az Experiment 101 emberei is abba a hiába estek, mint a Cyberpunk 2077 vagy a pletykák szerint a Dyling Light 2 fejlesztői, hogy a felhype-olt játékosokat látva próbáltak maximálisan megfelelni a közönségnek, így szinte mindent, ami az eszükbe jutott, a játékba gyömöszöltek, hogy aztán a sok-sok ötlet alatt kártyavárként omoljon össze a produktum. Kár érte, mert az egyedi dizájn, bármennyire is megkapó, sajnos nem viszi el a hátán az egészet.

A Biomutant PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg, de természetesen futtatható az új generációs konzolokon is. Mi Xbox Series X-en teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• 2021 legjobb játékai - szerintetek