Kevés olyan cím van a videojáték-történelemben, ami már a megjelenésekor bekerült a nagykönyvbe, és az azóta eltelt évtizedekben is elvitathatatlan hatást gyakorol az egész iparágra. Az 1992-es Alone in the Dark méltán érdemelte ki, hogy ebbe a kategóriába sorolják: Frédérick Raynal alkotása, Dario Argento és George A. Romero filmrendezők munkásságát, valamint H.P. Lovecraft műveit, azon belül is főleg a Cthulhu-mítoszt alapul véve tárta elénk az annak idején sok gamernek álmatlan éjszakákat okozó atmoszférikus audiovizuális borzalmat a félelmetes, túlvilági lények lakta Derceto kúriába ágyazva – és ezzel tulajdonképpen megteremtette a 3D-s túlélőhorrorok műfaját. Akár a zsáner legnépszerűbb képviselőjéről, a Resident Evilről, akár a Silent Hillről, akár valamelyik másik fontos játékról van szó, kivétel nélkül mindegyik magán viseli az Alone in the Dark keze nyomát, ilyenformán nélküle ezek a klasszikusok talán nem is léteznének, vagy legalábbis nem úgy, mint ahogyan megismertük őket.
Örökségét és enyhén szólva is óriási jelentőségét tehát felesleges magyarázni – és a sorozattal kapcsolatos mérföldkövek, illetve kardinális dolgok is nagyjából itt, az első résznél érnek véget. Ugyan az azóta eltelt 32 év alatt nem egy epizóddal gazdagodott a széria, ezek a folytatások képtelenek voltak megismételni az eredeti játék sikerét. A második felvonás az akciódúsabb hangvétellel okozott csalódást, a harmadik pedig a vadnyugati környezettel, aztán 2001-ben jött a negyedik, a The New Nightmare, ami lényegében az első rész rebootja volt, ami napjainkba helyezte át az eredeti történetet, majd 2008-ban próbálták meg nagyjából ugyanezt, ám a készítők ezekkel sem arattak sok babért. Hozzá kell tenni, a 2000-es évekre az előbb említett Resident Evil már annyira leuralta a műfajt, hogy nem akadt méltó kihívója, és ironikus módon még az az Alone in the Dark se tudott vele lépést tartani, ami anno kitaposta neki azt az utat, amin végigjárva a zsáner koronázatlan királyává vált.
A tyúk vagy a tojás tipikus esete lett ez, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Capcom szériájának hatalmas árnyéka mellett a fejlesztők sem mindig értették a dolgukat. Ezért az egykori, mostanra már kifejezetten hányattatott sorsú alapvetés egy közepesen szórakoztató Resi-klónná degradálódott, a sorozat klasszikus korszakát koppintó The New Nightmare-rel csakúgy, mint a következő, 2008-as reboottal, ami már a Resident Evil 4-gyel divatossá vált váll-feletti kameranézettel igyekezett visszaszerezni az Alone in the Dark becsületét. Persze sikertelenül. Az ezután történekről még ennyire sem érdemes beszélni, lényeg a lényeg, a trendteremtő címből végül trendkövető lett, és ebből a státuszból mindmáig nem tudott kitörni. Nem szaporítom tovább a szót, és lelövöm a poént: a mostani játéknak sem sikerült.
A 2015-ös kooperatív alapú franchise-temetőt követően az Atari kénytelen volt túladni a sorozat jogain, és most, közel egy évtizeddel később a jelenlegi tulaj, a THQ Nordic időszerűnek látta leporolni az Alone in the Darkot, és bemutatni azt a mai közönségnek. És valóban, maga az ötlet egyáltalán nem hangzott rosszul: manapság egyébként is sorra hódítanak a régi, klasszikus játékok újrázásai, és ebben a halakkal bőségesen teli vízben miért pont egy új Alone in the Dark-játéknak ne lenne helye? Attól függetlenül, hogy pályafutása sajnos egyáltalán nem mondható töretlennek, az old school gamerek nyáltermelése alanyi jogon beindult egy modern szellemiségű újragondolás hallatán, és a jobbnál jobb túlélőhorror klasszikusok remake-jeinek mennybemenetelén felbuzdulva arra is simán meglehetett az esély, hogy a mostani generációt, akik eddig maximum csak a történelemkönyvekben olvastak az Alone in the Darkról, sikerül megnyerni. És nem utolsósorban hosszú idő után végre feltámadhat a sorozat és visszaülhet az őt megillető helyére.
Ennek fényében különösen szomorú, hogy a 2024-es újragondolás kudarcba fulladt, bár egyáltalán nem volt könnyű helyzetben. Különösen nagy súly nehezedett a fejlesztők vállára, egyrészt a játéknak fel kellett nőnie a becses eredetihez, másrészt a vetélytársai sem akárkik: a Resident Evil második, harmadik és negyedik részének remake-je a műfaj csúcsára lövöldözte fel magát, a megújult Dead Space többszörösen leverte a régi változat által felállított sci-fi horror lécét, a tavalyi Alan Wake II pedig a videojáték-történelem egyik legnagyobb meglepetését okozta a vérprofi kivitelezésével. Ilyen előzménnyel, illetve ilyen körülmények között szép lett volna nyerni, ehhez képest az Alone in the Dark ugyanazt csinálja, mint már idestova 30 éve: zihálva lohol a konkurencia után és nem éri be őket.
Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz játék, mert egyáltalán nem az – de nem is annyira jó, mint amennyire lennie kellene. Az atmoszféra és a setting tökéletes egy valamire való borzongásra: ismét a Lousiana állambeli New Orleans perifériáján meghúzódó Derceto kastélyban járunk, amelyet egy bentlakásos otthonná alakítottak át mentálisan beteg emberek számára. Ide érkezik Emily Hartwood és egy magánnyomozó, Edward Cornby, miután előbbi nagybátyja, Jeremy egy rejtélyes levelet küld unokahúgának a kúria falai közül. A duó a kocsiból kiszállva rögtön egy sor furcsasággal szembesül, amit csak tovább fokoznak a nemsokára felbukkanó szörnyetegek, valamint a valóság és a képzelet közti el-elmosódó határvonalak. Igen, utóbbi elég gyakran fordul elő, ugyanis a készítők nem elégedtek meg a kastély hosszú folyosóival, buja növényes kertjeivel, nagy termeivel és elhagyatott szobáival, néha-néha átlépünk egy másik világba, ami a játékos összezavarását és bizonytalanságban tartását szolgálja – többségében igencsak jól.
A cselekmény nagy részében tulajdonképpen csak sodródunk az árral és az eseményekkel, ami még jobban ráerősít a horror-feelingre és a hidegrázós hangulatra, attól függetlenül, hogy a főszereplő páros közül melyik karaktert választjuk ki a játék elején. Igen, mind a David Harbour (Stranger Things) által életre keltett Edwardot, mind pedig Jodie Comer (Free Guy, Az utolsó párbaj) Emilyjét is terelgethetjük, egyúttal a narratíva is sokkal összetettebb, kidolgozottabb lett az eredeti játékhoz képest. A gazdag háttérsztori láttán, amit az alkotók a Derceto múltja köré kanyarítottak (és amit a játékban fellelhető jegyzetek segítségével tudhatunk meg) minden rajongó megnyalja majd mind a tíz ujját. Viszont a narratíva módja, amelyen keresztül mindezt bemutatják, hagy némi kívánnivalót maga után.
Lényegében a történet minősége csak attól függ, hogy melyik figurával indulunk el a kalandra: Emily kampánya sokkal tudatosabb, átgondoltabb, az átvezetői videói izgalmasabbak és élvezetesebbek, amíg Edward kampánya jórészt logikátlan, nemegyszer egyenesen értelmezhetetlen. Főleg utóbbi esetében érezni, hogy az írók nem nagyon álltak a helyzet magaslatán, hősünk úgy esik át egyik furcsaságból a másikba, mintha az teljesen mindennapos dolog lenne, de összességében nézve sem sokkal jobb a helyzet, mert akárkivel jászunk, a másik főszereplő csupán egy néha-néha felbukkanó NPC-vé redukálódik.
A harcrendszerrel is akadnak gondok: az még teljesen rendben van egy túlélő-horrorban, hogy az ellenfelek bármelyik sarkon ránk támadhatnak a semmiből, és pillanatok alatt a közelünkbe kerülhetnek – az viszont már kevésbé, hogy ilyen esetekben gyakorlatilag beragadunk, és nincs helyünk sem manőverezni, sem célozni. Ugyan erre léteznek bizonyos közelharci fegyverek (noha teljesítményre kb. nincs köztük különbség), elég érdekesen jön ki, hogy egy lapát vagy egy baseball-ütő hasznosabb, mint a pisztoly vagy a puska, továbbá az sem volt szerencsés ötlet, hogy a pályákon elszúrt üvegeket és molotov-koktélokat sem lehet eltenni, csak az adott részen felvenni és elhajítani.
Végeredményben a játékmenet és a gunplay túl lomha, túl suta. Ez önmagában nézve sem értékeli fel az Alone in the Darkot, de az erős konkurencia fényében (gondolok itt főleg a Resident Evil remake-ekre, mivel egyrészt annak struktúráján alapul, másrészt az itt kifogásolt elemek azokban igazi csúcsminőségben prezentálta a Capcom) az 1992-es klasszikus újragondolása fényévekre van azoktól az alkotásoktól, meg az aktuális riválisoktól úgy egyáltalán. Persze ez nem jelenti automatikusan azt, hogy annyira borzalmasa lenne, sőt, láthatóan a fejlesztők tisztelték az alapanyagot, mivel rengeteg régi név, pálya és egyéb érdekesség is bekerült a játékba, melyek láttán nagyokat dobban majd a rajongók szíve – de ahogy korábban is mondtam, ennél több odafigyelésre lett volna szükség. Egy ilyen jelentős, fontos és stílusteremtő klasszikus újrázását nem lehet félvállról venni, pontosabban a tisztelet és az odaadás megvolt, csak a tehetség és az értő kezek hiányoznak. Van ezeknek a remake-eknek egy fontos kitétele: ha már megcsinálják, akkor azt rendesen oda kell tenni. Ez most sajnos nem történt meg.
Az Alone in the Dark PC-re, Xbox Series X/S-re, és PlayStation 5-re jelent meg. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.