Halo: Reach teszt

Vannak az életben olyan dolgok, amiken nem lehet változtatni. Ilyen a születés, a halál, a szerelem, és ilyen a múlt is, ami már megtörtént… Különleges dolog részesévé válni, hiszen az ember örökké remél, sose adja fel, és valahol abban bízik, hogy majd ő képes lesz másképpen alakítani a történéseket...

Izgultunk már Hannibálért, hogy ne váljon pszichopata gyilkossá, tiszta szívünkből reméltük, hogy Anakin nem áll a sötét oldalra, s ez most se lesz másképp, hiszen a hat fős „N”, avagy Noble (jelentése nemes, talán nem véletlenül) team története hihetetlenül epikus cselekményeket ígér. A csapat tagjai igazából nem különösebben nagy személyiségek, hiszen nem is ez volt a cél, nekik nincsen karakterük, nekik nincsenek különösebben önálló döntéseik és véleményük, hiszen ők a tökéletes katonák, érzések nélkül. Számukra csak a feladat a fontos, és a módszer, amire specializálódva ezt végre tudják hajtani. Ők csak eszközök… semmi több… vagy mégsem? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok ezrei szálingóztak az agyamban, miközben a szemem előtt olyan események elevenedtek meg, amikről idáig még csak nem is álmodhattam!


A bolygó neve Reach, a dátum 2552, a háború a Covenant szövetséggel már közel harminc éve folyik, és az emberiség súlyos veszteségeket szenvedett. Reach az utolsó komoly katonai támaszpontja a UNSC-nek, többek között a Spartan programot is itt kezdték el. Ha itt is győzedelmeskedik az ellenség, akkor már semmi sem állíthatja meg őket abban, hogy megtalálják az alaposan elrejtett féltett kincsünket és egyben szülőbolygónkat, a Földet.

Gépcsomag, limitált kiadásban

Akik ismernek, tudják, hogy a világ egyik legnagyobb Halo rajongója vagyok, talán ennek is köszönhető, hogy képtelen voltam ellenállni az új, limitált kiadású Halo: Reach Xbox 360 slim kiadásnak. Izgalommal telített pillanatok voltak a kicsomagolás alatt, és egyben szomorúan pakoltam el elődjét, a Halo 3 packes boxomat. Mondanom sem kell, hogy a gép gyönyörű, a hozzá adott két controller páratlanul egyedi, ahogyan a gép által kiadott hangok is különösen nagy büszkeséggel tölti el a vásárlót. A masina sokkal gyorsabb, halkabb és egyelőre egyfajta hibátlanságot tükröz magából. Remélem, hogy tovább fogja bírni, mint a Halo packes boxom, ami a harmadik évébe lépve 3LED-es lett, majd a szervizből visszatérve a drive-ja is szép lassan felmondta a szolgálatot. Aki megteheti, semmiképpen se hagyja ki, mert megbánni nem fogja a vételt, ezt garantálom.



A Halo Reach-csel játszani egészen különleges élmény. Nem kell hozzá a sorozat beavatott rajongójának lenni, hogy megérezzük azt a végtelenül melankolikus, elkerülhetetlenül végérvényszerű hangulatot, ami minden egyes pillanatban átjárja a kampányt. Valaminek egyértelműen vége lett, ez az utolsó rész, amit a Bungie készített. Nem lehetett könnyű döntés nekik, de megtették, és ez ugyanúgy érződik a szinte tökélyre fejlesztett grafikai engine-en, a végletekig átgondolt multin, a Forge-on, a Theater-en, a fájlmegosztáson, a Firefighton, ahogyan a legkomolyabb klasszikus zenéket is maga mögé utasító döbbenetesen epikus muzsikákon. Valami véget ért és nem is lehetne annál eredetibb ez a vég, mint hogy a történet elejével fejeződik be.


Most már a készítők is beismerték, hogy az ODST tulajdonképpen csak egy előétel akart lenni a Reach előtt, és egyfajta éhségcsillapító a Halo 3 után. A Reach valóban egy teljes értékű rész, de semmiképpen sem nevezném Halo 4-nek, maximum csak Halo 0-nak. Egészen egyedi és különleges élmény vele játszani, ez a folyamatos közeledés az elkerülhetetlen vég felé, egyfajta hattyútánc élményt nyújt a játékosnak. Minden egyes pálya befejezése, az apró sikerek melyeket elérünk, mind egy nagyobb kőként nehezednek a mellkasunkra, hiszen nagyjából tudjuk, mi vár majd minket az út végén. 


Ellentétben az eddigi részekkel, itt egy pillanatra se állnak meg a történések, itt nincsen üresjárat. Tökéletesen adagolják nekünk a feladatokat, amik kellően változatosak ahhoz, hogy egy pillanatra se unatkozzunk. Különösen nagy újdonságnak számít a hatodik pálya, mely olyan szinten feldobja az egész sorozat eleve legendásan egyedi élményét, hogy arra szavak nincsenek. A Halo mindig is képes volt valamivel előrébb járni, mint a kategóriájában hasonlatos címek, és ennek a kritériumnak most is tökéletesen megfelelt. A járműhasználatok továbbra is a legkényelmesebbek és legélvezhetőbbek az összes FPS játék közül, ahogyan az irányítás is elérte végső, legtökéletesebb formáját. A bétában már kipróbálható speciális páncél-képességek száma is tovább gyarapodott. Ezúttal találkozni fogunk egy ellenséget megtévesztő, mozgó csali-hologrammal, és egy „Bubble Shiled”-et lerakó perkkel is, az eddig is meglévő futó, jetpack, lopakodó és védekező perk-ök mellett természetesen.

Gyűjtői változat

Az Überkonzol egyik tulajdonosa, Decooy már jó előre megmondta nekem, hogy nem leszek képes ellenálni a Reach limitált kiadásának. Persze én csak ellenkeztem, hiszen van már elég ilyen kiadványom, de miután megláttam azt az ízlésesen gyönyörű dobozt, majd ránéztem a limitált Xboxomra, rögtön tudtam, hogy az a pár ezer forint különbség igazán nem oszt vagy szoroz. Mondanom sem kell, hogy nem bántam meg, hiszen ez a változat egyszerűen fantasztikus. Úgy van megcsinálva mintha egy titkos katonai feketedobozt tartana az ember a kezében, ami tartalmazza Dr. Halsey alias Cortana naplóját, melyet olyan gyönyörűen készített el, hogy arra szavak nincsenek. Emellett rengeteg apróbb kis dokumentumot, térképet, felvarrót, belépőkártyát és egyéb jegyzeteket tartalmaz, amiknek a kibogozása és értelmezése igazi kis kutatómunkát és nyomozást jelent az egyszeri rajongó számára. Mindegyik egy apró kis kincs és egy plusz adalék, vagy esetlegesen nyom a történet kibogozásához. Mindenképpen érdemes megvenni!



Ahogyan maga a Bungie fogalmazott; ha már ki kell lépnünk, akkor ezt egy nagy durranással tesszük. Ennek minden szempontból meg is feleltek, hiszen ahogyan azt már a béta alatt is megtapasztalhattuk, az eleve sokak által tökéletesnek tartott multit pont annyira sikerült felturbózni, pár apróbb csiszolásnak köszönhetően, hogy a magamfajta CoD rajongók is élvezzék. Ugyanez vonatkozik az alaposan átgondolt Forge-ra is, ahol a saját pályáinkat tudjuk megtervezni, ezúttal már sokkal kellemesebb és felhasználóbarátibb lehetőségek segítségével. Az eddig is döbbenetes Theater mód - amikor vissza tudjuk nézni a játszott meccseinket, ahogyan akár a kampányt is – már csak attól is jobb lett, hogy maga a grafikai engine döbbenetes változásokon ment keresztül. Olyan tűéles, gyönyörű képeket és videókat tudunk magunknak szerkeszteni, hogy csak győzzük az álkapcsunkat a helyére rakni mikor végeztünk. Az ODST nagy slágere, a Firefight is visszatért, ezúttal még jobban átgondolt és még élvezetesebb köntösben. Ugyanez a fejlődés mondható el a fegyverekről, melyek nagyjából maradtak a régiek, de csupán pár új csúzlival és a dual-wield megszüntetésével sikerült végre megtalálni a tökéletes harmóniát köztük. Mindegyik halálos, könnyű a használatuk, és ami a legfontosabb; visszajött a Halo 1-es Magnum, ami jobb mint valaha. 


Direkt a végére hagytam azt a semmiképpen sem elhanyagolható tényt, miszerint a Reach-csel játszani különösen nagy élmény a magyaroknak. Erre legjobb példa a Reach bolgyó egyik holdja, a Csodaszarvas, a visegrádi bázis az első pályán, a soproni származású Jorge (Noble 5), és a számtalan magyar párbeszéd, amiket igaz, nehéz megérteni, de ha bekapcsoljuk a feliratot ritka nagy hidegrázós élményben lesz részünk. Sajnos nem sikerült utánajárnom, hogy ez a magyar vonatkozás pontosan minek köszönhető, hiszen a fejlesztők között talán csak egy magyar van, de ha tippelnem kéne, akkor a Magyarországon forgatott élőszereplős előzetesek miatt alakulhatott ez így ki!


Nagy butaság lenne azt mondani, hogy a Reach-csel játszani felszabadító érzés, hiszen aki csak egy kicsikét is szereti a sorozatot, egy egészen egyedien melankolikus állapotba fog kerülni tőle. Hiába halmozzuk a sikereket egymás után, a végeredményt mindenki tudja, vagy sejti előre. Vannak reményeink és spekulációs gondolataink, melyek a végére vagy teljesülnek, vagy némi csalódást fognak okozni. De ahhoz fogható Halo-élményt, amit például (személyes nagy kedvencem) az utolsó pálya nyújtani tudott, nem igazán überelhette idáig semmi – az FPS-ek között legalábbis nem –, de sajnos hamar eljön az a bizonyos végefőcím. Ez a búcsúzás a Bungie részéről, alatta a csodálatos, szavakkal leírhatatlan Martin ’O Donnel (alias Isten) muzsikájával, lepörögnek a betűk… és ekkor hirtelen valami olyasmi fog történni, amire bizony senki se számított. Ha bárki kételkedett abban, hogy a Halo: Reach ennek a generációnak egyik dobogós játéka lett vagy lesz, az ezúttal biztos, hogy megváltoztatja majd véleményét…

InGen különvéleménye

Már korábban is úgy gondoltam, nincs még egy olyan FPS, ami bármilyen szinten a Halo-sorozathoz mérhető, de sosem tudtam igazán megfogalmazni miért. Talán azért nem lehet elmondani, mert az egész összességében nyújt akkora élményt, amit a műfajban eddig senki nem tudott megközelíteni. S akkor a Reach megérkeztével mindez elérte a tökéletes, felülmúlhatatlan állapotot. A Halo nekem mindig is azt jelentette elsősorban, hogy a megjelenés napján öcsémmel azonnal leültünk, és co-opban végignyomtuk. Azt hittem, hogy a Halo 3 négyfős legendary kampányánál nem lehet jobbat készíteni, de a Reach már ketten is simán hozza ugyanazt az élményt –persze csak heroic fokozaton mertünk nekiállni elsőre. Soha, semmilyen lövöldözős játékban nem voltak még ilyen brutálisan technikás és taktikus tűzharcok, és soha még FPS nem vonultatott fel ilyen mesterséges intelligenciát. Hihetetlen, ahogy az egyik ellenfél eltereli a figyelmed, miközben ketten a hátadba kerülnek, ahogy kikerülik a gránátokat, ahogy használják a képességeiket. A grafika pedig zseniális: technikailag nem a legmodernebb, de a használt sötétebb árnyalatokkal teljesen át tudják adni azt a szomorú hangulatot, ami átlengi az egész történetet, a zenéről pedig beszélni sem kell, hiszen Martin ’O Donnel neve automatikusan csillagos ötöst eredményez. Ha a Starcraft 2 a legteljesebb, legkiforrottabb RTS csomag, ami valaha megjelent, akkor a Halo: Reach ugyanez, csak az FPS vonalon. Tökéletes egyjátékos mód, tökéletes multi, tengernyi extra. Csak sajnos van egy nagyon rossz érzésem. Úgy érzem, a Bungie távoztával véget ért egy generáció, s a 343 Industries első Halo-játéka lehet bármilyen kifinomult, végletekig csiszolt, vagy ütős, valahogy nem hiszem, hogy ugyanezt a különleges hangulatot, ezt a varázslatot vissza tudja majd adni bármi is. S csak, hogy véletlenül se értsek egyet Cash bátyámmal, az én értékelésem: 9.6!



Szép búcsúzás, legendás képsorok, felejthetetlen élmény a Halo legújabb része. A számtalan bemutató és élőszereplős videó után szinte beleégett a retinánkba az a mondat, hogy „Remember Reach”. E sorok írása közben is csak a hideg ráz tőle, hiszen már akkor tudtuk, hogy ezt bizony sose fogjuk elfelejteni. Nem tudom, hogy az új eresztésű, elvileg a világ legnagyobb rajongóiból összeállított 343 Industries mire lesz képes a Halo 4-gyel, de félek, hogy ezt bizony nem lehet már überelni. Én csak drukkolni tudok nekik, hiszen idejük van rá bőven, messze van még az a következő generáció.

9.5

Halo: Reach teszt értékelés 9.5

Pozitívumok:

  • Döbbenetesen hangulatos, folyamatosan pörgő kampány
  • Szívszaggatóan drámai és mesteri muzsika
  • Láthatóan feljavult grafika
  • Páncél képességek
  • Felturbózott multi, Forge, Theater, File Share, Firefight
  • Különleges érzést ad a magyaroknak
  • Megszületett a legjobb Halo?

Negatívumok:

  • Lehetne hosszabb
  • Néha beszaggató animációk
108 komment - szólj hozzá!