Just Cause 3 teszt

Úgy tűnik, a Grand Theft Auto-sorozattal nem nagyon lehet versenyezni, vagy legalábbis aki megpróbálkozott vele, csúnyán elhasal. A modern, nyitott világú város és a komolyabb gengsztersztori, valamint a kapcsolódó játékmechanizmusok annyira kidolgozottak, hogy a konkurencia inkább a lazább, könnyedebb, humorosabb irányba indult el. A Ubisoft persze megpróbálkozott elkészíteni a saját GTA-ját a Watch Dogs képében, de tudjuk, milyen végeredménnyel. Persze nem baj, hogy nem próbálkozik mindenki a GTA trónjára törni, hiszen így olyan játékok születtek meg, mint a Saints Row IV vagy a Just Cause 2. Utóbbi folytatása, jelen tesztünk alanya pedig szintén ezt a vonalat viszi tovább, csak feltekeri az akciót 110 százalékra.

Magáról a történetről nem sokat lehet elmondani. Főhősünk továbbra is Rico Rodriguez, diktátoreltávolító kisiparos, aki ezúttal saját szülőhazájába, Medici szigetére tér vissza. A helyet (meglepő módon) egy rosszarcú tábornok, Di Ravello tartja a markában: sanyargatja a népet, és úgy általánosan szemét módon diktátorkodik jobbra-balra, fő csapásirányként a szigeten található különleges nyersanyag kitermelését megjelölve, aminek segítségével aztán majd alaposan feltápolhatja saját seregét. Rico visszatérte után csatlakoznak hozzá régi ismerősei, a folyamatosan dumáló, tipikus comic-relief karakter Mario, valamint az égett arcú tudósasszony, Dimah, aki aztán mindenféle jósággal látja majd el főhősünket.


Nem kérdés, hogy a Just Cause 3 legjobban megvalósított része maga a nyitott világ, Medici szigete. Mintha a fejlesztők fogták volna a legszebb nyaralási vágyálmainkat, és összegyúrtak volna belőle egy hatalmas pályát. Ezen a pályán pedig minden korábbinál dinamikusabban és gyorsabban mozoghatunk, Rico felhozatala ugyanis alaposan feljavult: az ejtőernyő mellett egy már szinte bárhol használható grappling hookkal és egy szárnyas repülőruhával is gazdagodtunk, ezek kombinációjával pedig olyan látványos akciókat hajthatunk végre, amikhez hasonlót talán még nem is tapasztalhattunk korábban.

Legalábbis az biztos, hogy hirtelen nem nagyon jut eszembe olyan játék, ahol először harci helikopterrel kezdjük el megsorozni az ellenséges bázist, majd miután a helikopterünket kilőtték, hatalmas robbanással belezuhan az egyik elpusztítandó épületbe, mi pedig kiugorva, lefelé repülve rákapaszkodunk a diktátor szobrára, hogy aztán a minket üldöző másik helikopterre rákössük a szobor fejét, majd az ellenséges helikoptert kilőjük egy rakétavetővel, hogy aztán zuhanás közben összedöntse a szobrot. Mert egyébként a játék másik nagy újdonsága, hogy a tethering-rendszer, vagyis az összekötés lehetősége most már szintén rengeteg módon kihasználható, és érdemes is kihasználni.


Medici szigete több zónára van felosztva, legfontosabb feladatunk pedig ezen zónák felszabadítása lesz. Ezt leginkább olyan módon tehetjük meg, hogy a célterületet (jellemzően valamilyen bázis, vagy központ) többé-kevésbé a földdel tesszük egyenlővé, nem kihagyva a szórásból az olyan dolgokat, mint a diktátor plakátjai, szobrai és hangosbeszélői. Ha ez sikerült, akkor ki kell tűznünk a zászlónkat, és máris teljes a boldogság. Két okból is: az egyik, hogy ilyenkor bejelentkezik a David Tennant által alakított propagandaminiszter, hogy elmondja, valójában nem is a lázadók cseszték szét kompletten a bázisunkat, hanem direkt pusztította el a diktátor, hogy helyet csináljon egy új aquaparknak. 

A másik, hogy egy-egy terület felszabadítása után megnyílnak a környéken a mellékes tevékenységek, amivel kicsit tudjuk szórakoztatni magunkat. Ezek az olyan általánosabb dolgoktól kezdődnek, mint a helikopterrel átmanőverezés a checkpointokon, és olyan beteg feladatokkal végződnek, mint amikor egy robbanóanyaggal megrakott járgányt kell úgy beleveznünk egy célpontba, hogy tartunk egy bizonyos sebességet. A kihívások teljesítéséért cserébe pontokat kapunk, amikből aztán fejleszthetjük Rico felszereléseit. Igazából apróbb modifikációkról van szó, amik egyébként egyáltalán nem szükségesek a játék befejezéséhez, de ezzel együtt azért biztosan megszerzünk majd párat, ugyanis a mellékes feladatok teljesítése nélkül a Just Cause 3 kicsit önismétlővé válik; a területek felszabadítása nem túl változatos feladat, ráadásul ahogy haladunk előre, egyre hosszabb időt is vesz igénybe.


Ami miatt a Just Cause 3 mégis nagyon élvezetes (a könnyed mozgás mellett), az maga a rombolhatóság. A Havok fizikai motor egy új változatának köszönhetően a szigeten található legtöbb objektum porig rombolható, ami azt jelenti, hogy a hozzám hasonló pusztításmániások számára ez a játék egy igazi bűnös élvezet. És szerencsére minden eszközt meg is kapunk ahhoz, hogy kedvünkre romboljunk, ahogy Rico fogalmaz a játék elején, nincs olyan, hogy elég töltény. A rakétavetőt és gránátvetőt hatalmas élvezet használni, de ha kifogytunk, akkor sincs nagy baj, ezúttal ugyanis a C4-esből korlátlan mennyiséget használhatunk fel. Meg persze azért sok helyen találunk töltényutánpótlást is. A játék pontozza, ha minél kreatívabb módon okozunk minél nagyobb káoszt, lehetőleg rövid időn belül, a felrobbanó, ledőlő, összecsukló épületek látványa pedig minden pénzt megér.

Persze ahhoz, hogy mindezt maradéktalanul élvezni tudjuk, szükség lesz egy izmos gépre. Nekem viszonylag erős PC-m van, így a maximális beállítások közelében stabilan futott 60fps-sel a játék, és főleg a legnagyobb káosz közepette zuhant vissza a képfrissítés 40fps környékére, ami azért még elviselhető. Konzolokon persze rosszabb a helyzet, ha elindul az akció, akkor átmegy a játék diavetítésbe, ráadásul ott még a töltések is nagyon hosszúak. Nekem PC-n a legnagyobb problémám az volt, hogy az alap FoV túlságosan szűk, így egy idő után elkezdtem rosszul lenni tőle, és sajnos nem állítható - reméljük, hogy ezt egy patch megoldja majd a későbbiekben, és persze azért a teljesítmény is javulhatna, hogy a gyengébb PC-ken is élvezhető legyen a játék.


A Just Cause 3 legnagyobb előnye, hogy egy szépen megalkotott világot ad alánk, amin öröm átkelni a különböző eszközeinkkel, és még nagyobb öröm kiélni a szabadságot, amit a pusztítás kivitelezéséhez kapunk. A történet viszont nem túl kiemelkedő, és egy idő után a játékmenet is önismétlővé válik, aminek következtében a Just Cause 3 nem tud felérni a legnagyobb címekhez. Talán ráfért volna még egy kis fejlesztési idő, mondjuk egy fél év, hogy megoldják a technikai problémáit, és kicsit változatosabbá tegyék a játékmenetet. Ezzel együtt viszont a játék eszement szórakozást nyújt, főleg rövidebb etapokban tolva, így ha van egy erős vasad, akkor igazából nem tudom azt mondani, hogy ne vedd meg.

A Just Cause 3 PS4-re, Xbox One-ra és PC-re jelent meg, mi az utóbbi változatot teszteltük.