Homefront: The Revolution bétateszt

A hányatott sorsú Homefront: The Revolution zárt bétájával eltöltött kínkeserves pár óra után csak egyetlen kérdés foglalkoztat minket: a májusi premierkor ki fogja ezt megvásárolni?

Ha egy játék olyan hányatott körülmények közepette készül, mint az öt évvel ezelőtt megjelent Homefront folytatása, a Homefront: The Revolution, akkor igazából nem is szabadna azon meglepődni, hogy a kiadóról kiadóra (THQ-tól a Deep Silverhez) vándorló és a mindig átalakuló fejlesztőcsapatok fejlesztette játék egy minden elemében minősíthetetlenül és pocsék zárt Xbox One-os bétával állt elő. A kipróbálható változattal eltöltött kínkeserves pár óra után egyelőre nem is nagyon tudjuk elképzelni, hogy ilyen formában hogyan jelenhet majd meg májusban a második rész. A Homefront: The Revolution ugyanis olyan alapvető, minőségbeli problémáktól terhes, amelyek teljes mértékben rányomják a bélyegüket a játékélményre. A játéknak ugyanis nem az a legnagyobb problémája, hogy tíz évvel ezelőtti színvonalú a látványvilága, hanem hogy konkrétan minden fronton élvezhetetlen és játszhatatlan. De ne szaladjunk ennyire előre!

A játék története két évvel az első rész után játszódik. Az Egyesült Államok még mindig a szuperhatalommá hízott Korea elnyomása alatt áll. A helyszín ezúttal Philadelphia, ahol egykori hétköznapi emberek csatlakoznak a gerillák módjára küzdő ellenálláshoz. Mi az egyik ilyen ellenállót alakítjuk, akivel nem csak a kampány során kell megküzdenünk a függetlenségünkért, hanem a bétában három küldetés erejéig bemutatott Resistance módban is. Ez lényegében egy négyfős kooperatív mód, ahol szabadságharcosként társainkkal karöltve kell különböző feladatokat teljesítenünk, azok sikere pedig még közelebb vihet a végső győzelemhez.

A béta viszont már a karakterválasztásnál a tudomásodra adja, hogy sok jóra nem számíthatsz. Kiválasztott karakterünk képe rendszeresen több részletben töltődött be, és ugyan alapvetően egész jó ötletnek tűnik, hogy egykori hétköznapi emberek közül válogathatunk, akik foglalkozásaik szerint kapnak egyedi képességeket, valójában a játékban ebből semmit se fogunk megtapasztalni. A taxis például a távirányítható kisautókat tudja felturbózni, a személyi edző kitartóbb, az egykori laboráns extra élettel vág neki a kalandnak, a villanyszerelő meg tudja hekkelni a drónokat, míg a rakodómunkás lassabban vérez el.

Ezután pedig már indulhatna is a móka, ha találnánk játszótársat. Ezt kezdetben a matchmakingnek tudtam be, de amint sikerült letolnom pár menetet a játékkal, bizonytalanná váltam. Utólag inkább arra tippelnék, hogy az első kellemetlen élmények után gyakorlatilag mindenki törölte a gépéről a Homefront: The Revolution bétáját, így nagyon kevés olyan játékos maradt, akivel megmenthettem volna Philadelphiát a koreai erőktől. Az első igazán kellemetlen élmény, amivel azonnal szembesülni fogunk, az az irányítás. Körülményes és reszponzívnak se nevezném. Futni például rendszeresen csak sokadik próbálkozásra sikerült, míg hősünk mozgása nagyon nehézkes, és sajnos az érzékenység feljebb állításával se sikerült a lomhaságon változtatni. Ezzel szemben a motorra pattanva a legapróbb mozdulatra is hajmeresztően éles kanyarokat és manővereket tudunk véghez vinni, egyszóval azok teljesen vezethetetlenek. Macerás fedezékbe bújni, képtelenség pontosan célozni és minden egyes alkalommal olyan érzésem volt, mintha ólomruhába bújt karaktert kellene irányítanom.

És ha ezen nagy nehezen túl is tettem magamat, akkor még mindig ott volt a mesterséges intelligencia, a látványvilág és az a temérdek hiba, ami miatt egyszerűen képtelenség volt anélkül lejátszani egy pályát, hogy ne küldtem volna el a fejlesztőket melegebb éghajlatra. Kezdjük is az ellenfelekkel. A játékmenet a gerilla harcstílusnak köszönhetően jobbára a lopakodásra és a dolgok csendes elintézésére épül. Ezt egyrészt a már említett irányítás teljesen hazavágja, másrészt azon se segít a játék, hogy a koreai erők katonái lényegében mindig, minden körülmények között észrevesznek. Ha viszont lebuktál, az nem egyenlő a vereséggel, a túlerővel szemben ugyanis tűzpárbajban mutathatod meg, mennyire vagy tökös. Az MI viszont nem nevezhető túl okosnak. Játék közben megesett, hogy szó szerint mellettem állt több katona és képtelenek voltak lelőni. Túlerő esetén pedig nem a taktikázást vagy a bekerítést választják a koreaiak, hanem az erőfölényükre alapozva ész nélkül támadnak. Az így kialakult céllövölde azonban csak egy ideig tűnik nyerőnek. Mégpedig azért, mert hitbox, mint olyan, nem nagyon van az ellenfeleken. Egy-egy katonába akár két teljes tárat is bele kell ereszteni, mire sikerül kifektetni. A fegyverüket nem vehetjük fel, a lőszert viszont a hulláktól elcsenve tudjuk pótolni, azokra pedig komolyan szükségünk lesz.

Ami a hibákat illeti, azok egészen változatos formában, sajnos túl sűrűn bukkantak fel. A játékkal eltöltött első perceimben például szó nélkül elsötétült a kép, majd a lobbyban találtam magam. Egy alkalommal simán beragadtam a járda és az azt övező épület közé, több alkalommal váratlanul elment a játék teljes hangja, míg máskor mindenféle ok nélkül kihajította a társaimat akció közben, ezzel teljesen élvezhetetlenné téve a játékélményt. A játék grafikája is leginkább a tíz évvel ezelőtti szintet üti meg. Minden elnagyolt, fakó, elmosódott, az animációk pedig röhejesek. Spectator módban követve az eseményeket csípőficamos, jégen korcsolyázó társakon való röhögés nyújtott egyedül vigaszt. Igaz, sovány vigaszt.

Ugyanis leginkább arról szerettem volna írni, hogy milyen jó érzés volt lázadóként keresztbe tenni a koreaiaknak. Hogy az összegyűjtött tapasztalati pontokból milyen ütős új kiegészítőket, képességeket vásároltam, hogy milyen GTK-kra (Guerilla Tool Kit) tettem szert. Hogy a CryEngine-nek köszönhetően mennyire realisztikus élmény volt a porig rombolt Philadelphia romjai között gerillaként épületekbe behatolni, ellenséges katonákat lelőni, a romok között motorozni, kütyüket hekkelni. Ehelyett életem egyik legrosszabb élményével gazdagodtam, és egyelőre elképzelni nem tudom, hogy a Deep Silver hogy adhat egy ilyen, talán leginkább pre-alfa állapotban lévő játékra engedélyt a májusi premierhez. Mert ebben a formájában, ezzel a minőséggel a Homefront: The Revolution nem más, mint egy üres ígéret, egy olyan folytatás, ami pillanatok alatt lerombolja az első rész által nehezen felépített hírnevet.

Értjük mi, hogy az öt év alatt rengeteg alkalommal cserélt gazdát a játék, de a rajongói visszajelzések után jobban tenné a kiadó, ha nem adna zöld utat a megjelenéshez, mert el nem tudom képzelni, hogy ezek után bárki is rohanna majd megvenni a folytatást.

A Homefront: The Revolution PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelenik majd meg. Mi Xbox One-on próbáltuk ki a bétát.

12 komment - szólj hozzá!