Homefront: The Revolution teszt

Mindig rossz ómen, ha egy játék több fejlesztő- és kiadóváltáson megy keresztül, hiszen nagyon nehéz mások ötleteit és álmait megvalósítani. A Homefront: The Revolution elkészítése nem volt éppen zökkenőmentes és nem véletlen, hogy nem is igazán hasonlít elődjére. Az első Homefront még 2011-ben jelent meg a THQ zászlaja alatt és egy közepesen jóra sikerült Call of Duty-klónként vonult be a történelembe. Voltak a játéknak egészen jó pillanatai (például a hangulat és a helyszín telitalálat volt), de a Modern Warfare-sorozat erőltetett másolása és a játékmechanikai problémák miatt nem igazán nyerte el a kritikusok tetszését.

Anyagilag viszont sikeres volt a Kaos Studios produktuma (bár ez a csapatot nem mentette meg), ezért a THQ úgy döntött, hogy folytatást készít a Homefronthoz, melyet a Crytek UK kezdett el fejleszteni. A THQ bezárása után a kiadási jogok a Crytekhez kerültek, azonban 2014 nyarán végül pénzügyi problémák miatt ők is túladtak a Homefront jogain, és azok a Deep Silver anyavállalatához, a Koch Mediához kerültek. A crytekes huzavonát a Crytek UK sem úszta meg, így az elbocsátott fejlesztők a Deep Silverrel karöltve megalapították a Dambuster Studiost,  végül ez fejezte be a Homefront: The Revolutiont.

Amennyire a Homefront első része másolta a Call of Dutyt, közel annyira hasonlít a folytatás korunk Far Cry-játékaira. A fejlesztők sokat merítettek a Ubisoft nyílt világú címeiből, így itt is rengeteg gyűjthető hülyeséggel és mellékküldetéssel fogunk találkozni. A Homefront: The Revolution tehát hasonló alapokra építkezik, igaz, kissé jobban le vagyunk korlátozva, mint például egy Far Cry 4-ben, mivel itt a város kerületei között töltőképernyők fogadnak bennünket. A városrészek egyébként elég nagyok és részletesek ahhoz, hogy könnyen elvesszünk bennük, azonban a fő küldetések során sokat kell mászkálni a területek között és ekkor elég idegesítő tud lenni a töltögetés.

A Homefront: The Revolution ugyanabban az univerzumban játszódik, mint az elődje, csak pár évvel később. A sztori szerint az Egyesült Államok a 2020-as évekre gazdaságilag annyira összeroppan, hogy a közben szuperhatalommá fejlődött Észak-Korea könnyedén bemasírozik az országba azzal a felkiáltással, hogy majd ők segítenek kilábalni a recesszióból. Természetesen az amerikaiakat nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladják a szabadságukat, így lázadást indítanak az ellenállók ellen. A történetet átjárja egy kis amerikai patriotizmus, de semmivel sem jobban, mint bármelyik hollywoodi produkcióban.

A hangulatot nagyon jól sikerült megteremteniük a fejlesztőknek: a játék hivatalos oldalán már a megjelenés előtt is megtudhattunk érdekességeket a Homefront alternatív történelméről, de a játék közben is rengeteg széthagyott üzenetet olvashatunk el, vagy rádiós beszélgetéseket hallgathatunk végig, melyek jól építik tovább az univerzumot. A high-tech észak-koreai felszerelések kicsit a Half-Life 2 Combine erőinek a cuccaira hasonlítanak, így a miliő inkább sci-fibe hajlik az első Homefront földhözragadtabb stílusával szemben.

A hangulat bármennyire is érdekes, sajnos a forgatókönyv nem sikerült valami jóra. A cselekmény érdektelen, az átvezetők pedig általában csak unalmas beszélgetésekből állnak, így nagyon könnyen el lehet veszíteni a fonalat, még akkor is, ha figyelünk. Jól példázza ezt, hogy amikor az egyik korai küldetésben elesett valamelyik névvel rendelkező társam, azt sem tudtam, kiről van szó. A követhető sztorit feláldozták a játékmechanika oltárán, hogy a küldetések változatosabbak és jobban elnyújtottak legyenek.

Ahogy írtam, a Far Cryhoz hasonlóan a térkép teli van különféle mellékküldetésekkel. Az ilyen misszióknál a cél általában az, hogy beszivárogjunk valamilyen katonai létesítménybe, és kikapcsoljunk vagy felrobbantsunk valamit. Ha ez sikerül, akkor az a terület a lázadóké lesz, a létesítményt pedig búvóhellyé alakítják át. A helyszínek egyébként meglepően változatosak és jól felépítettek: mindig több oldalról közelíthetjük meg a célt, és sokszor egyszerűbb logikai és ügyességi feladványokat is meg kell oldani, míg eljutunk hozzá. Vannak például gépek, melyeket a motorunk kerekeinek meghajtásával kell beindítanunk, míg máskor a párkányokon ugrálva kell megtalálnunk a helyes utat.

A játék helyszíne Philadelphia, melyet az elnyomók színkódokkal ellátott kerületekre bontottak. A piros zónákba a belépés tilos, így ha ott szembe találkozunk a koreai egységekkel, akkor azonnal tüzet nyitnak ránk a katonák. Ezekben a zónákban inkább a harcé és a menekülésé a főszerep - az ellenfelek mindig erősebbek és többen vannak, érdemes előre megtervezni, hogy hol és hogyan támadunk, mivel könnyen magunkra haragíthatjuk a fél észak-koreai hadsereget.

A sárga zónák a város lakóövezetei, ahol rengeteg civillel találkozhatunk, de a koreai egységek itt is jelen vannak. Ezekben a zónákban érdemes a lopakodásra koncentrálni, valamint a beszivárgás taktikáját választani, ha nem akarjuk, hogy hajtóvadászatot indítsanak ellenünk. Ha fegyverünket eltesszük és elvegyülünk a civilek között, akkor könnyen elslisszanhatunk az őrjáratok mellett.  Itt válik igazán fontossá az alternatív útvonalak megkeresése, hiszen ezek segítségével akár lövöldözés nélkül is bejuthatunk egy objektumba, és teljesíthetjük a küldetést. Ha sárga zónában felfedeznek minket, akkor még mindig van lehetőségünk elbújni egy szemetesben, amíg lenyugodnak a kedélyek.

A harcok meglepően kemények, hiszen az erős fegyvereink ellenére akár már két katona is könnyedén kiszedhet bennünket. A fejlesztők arra ösztökélik a játékost, hogy forradalmárként vállalja be a gerilla-hadviselést, azaz gyors, precíz támadásokat vezessen le, az elnyúló lövöldözések helyett. Ehhez rengeteg gyilkoló eszközt és érdekes kütyüt biztosítanak a számunkra: fegyvereinket a Crysishoz hasonlóan valós időben is módosíthatjuk, így bármikor lecserélhetjük az irányzékot vagy a kiegészítőket. Érdekes módon akár magát a fegyvert is átalakíthatjuk, így egy gombnyomásra SMG-t csinálhatunk a pisztolyból vagy gránátvetőt a gépfegyverből. Ehhez jönnek hozzá a különféle gránáttípusok, melyeket akár távirányítós kisautóra is szerelhetünk, hogy biztonságos távolságból végezzünk pusztítást.

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy a Homefront: The Revolution egy egész jól sikerült Far Cry-klón lett, sajnos azonban rengeteg hibája van, melyek visszahúzzák a középmezőnybe. A legsúlyosabb probléma a mesterséges intelligencia, mely nagyon gagyira sikerült. Évek óta nem láttam ennyire hülyén viselkedő NPC-ket és ellenségeket, pedig az évenként érkező Assassin’s Creedek azért megedzettek. Az útkeresés botrányos, szinte minden sarkon látunk egy-egy karaktert, aki épp a házat, oszlopot vagy valamelyik más mozdíthatatlan tereptárgyat próbálja maga előtt tolni.

Az ellenséges katonáknál a legrosszabb a helyzet, hiszen elvileg velük kellene megvívnunk a nagy forradalmat. Arra se képesek, hogy normálisan fedezékbe vonuljanak, ha pedig sikerül, akkor meg a rossz oldalán vannak a falnak és könnyedén leszedjük őket. Az egyik legszánalmasabb pillanat az volt, amikor egy zárt létesítmény előtt észrevettek engem, majd elkezdtek lőni a kerítésen keresztül. Igen ám, de a kerítés a játék fizikai szabályai szerint átlőhetetlen volt, és mivel kijutni sem tudtak, csak egy helyben állva lőttek és kiabáltak rám, amíg el nem mentem onnan.

A mesterséges intelligencia hiánya mellett rengeteg idegesítő hiba és bug is elcsúfítja a játékot. Olyan érzése van az embernek, hogy több játékelemet csak sietve dobtak össze a fejlesztők. A járművek például folyamatosan fennakadnak a pályaelemekben és az irányításuk sem valami kényelmes. Az utazásra használt motorok véletlenszerűen tűnnek fel és el, és hasonlóan kiszámíthatatlan pillanatokkal van teli az egész játék, nem éppen pozitív értelemben. Az új Homefrontnak ettől a rengeteg hibától összecsapott és olcsó, B-kategóriás hangulata lesz.

Sajnos a korszerű CryEngine ellenére technikai téren sem sikerült hibátlan produktumot alkotni. Konzolokon a teljesítménybeli problémák a játékmenet rovására mennek, hiszen a 15-25 fps-es lövöldözés nem éppen kellemes élmény. PC-n sincs minden rendben, hiszen még a GTX 970-es sem képes stabil 60 fps-sel futtatni a játékot közepes beállítások felett, a mentésnél való szaggatás pedig minden platformon egyformán fennakadásokat okoz. A fejlesztők már jelezték, hogy készül egy giga javítás, mely megoldja ezeket a problémákat, de még ha technikai fronton sikerül is kikupálni a Homefrontot, akkor is rengeteg hiba marad benne.

Sajnálom az új Homefrontot, mert rengeteg egyedi ötlet van benne, ráadásul a Far Cry-szerű nyílt világú játékmenet is jól áll neki. Szórakoztató harcolni a koreaiak által megszállt Philadelphiában, de a technaikai problémák, a bugok és a mesterséges intelligencia már a játék elejétől kezdve megkeserítik a játékos életét. Egy ideig próbál úgy csinálni az ember, mintha nem lennének ott, de mindenkinél eljön az a pont, amikor felbukkan egy olyan ordas nagy hülyeség, hogy elmegy a kedve a játéktól egy időre. Reméljük, hogy a patch-ek javítanak rajta, de jó lett volna még egy évet szánni a Homefront: The Revolutionre, és akkor talán tényleg forradalmat csináltak volna a fejlesztők.

A Homefront: The Revolution Xbox One-ra, PlayStation 4-re és PC-re jelent meg. Mi ez utóbbit próbáltuk ki. A kooperatív módról itt írtunk bővebben, azóta sem változott a véleményünk.

Kapcsolódó cikk

• Homefront: The Revolution bétateszt