Kingdom Come: Deliverance teszt

A középkort nem véletlenül jellemezték sötétnek. A halandóság magas volt, az élet nehéz, mindennaposak voltak a vérontások. A Kingdom Come: Deliverance történelmileg pontos és semmilyen más RPG-hez nem hasonlítható.

A cseh Warhorse csapata még 2014-ben kalapozott össze 1,1 millió fontot arra, hogy életre keltse a középkori Európában – pontosabban a Cseh Királyságban – játszódó, totálisan realisztikus szerepjátékát. A kért összeg triplája gyűlt össze a Kickstarteren a Kingdom Come: Deliverance-re, az elmúlt négy évet pedig lázas munkával töltötte az indie stúdió. A végeredmény ugyan még kissé savanyú, de hangulatában és a szimulációt tekintve tényleg páratlan alkotással gazdagodtunk. Az 1400-as évek Csehországában nincsenek sárkányok és kazamaták, csak egy erőtlen király és kun megszállók - nyomukban felperzselt falvak, könnyek és féktelen mulatozás. Aki tehát beleunt a fantasybe, és inkább arra kíváncsi, milyen volt az élet a középkorban, ne tágítson egy tapodtat se!

A játék elején nagyon valószínű, hogy főhősödet kardélre hányják, ételmérgezést, netán vérhast kap valami kétes eredetű élelmiszertől. A játék nem kertel, ha nem figyelsz oda arra, hogy egészségesen élj, a napjaid meg vannak számlálva. Túl sokat kortyolsz egy nap a gyorsmentésre használatos Saviour Schnappsből? A legkevesebb az, hogy másnaposan ébredsz, de hosszú távon egy erőtlen alkoholista válik belőled. Rengeteg életszerű körülményre kell odafigyelned, ha meg akarod élni a következő napot. Persze a saját kárán tanul az ember, a játék pedig több helyen is óva int a léha életmódtól, de tény, hogy nem mindenkinek való ez az RPG, főleg, ha nyugati darabokhoz hasonlítjuk. A közép-kelet-európai mentalitás minden sarkon visszaköszön: a Kingdom Come gyomrost ad, és ha tanulsz belőle, akkor sem veregeti meg a válladat.

Még az a kiváltság sem jut nekünk, hogy a Cseh Királyság egyik békés időszakába csöppenjünk bele. 1403-ban a trónon ugyan a jogszerinti örökös, IV. Vencel ül, ám ő korántsem olyan erőskezű uralkodó, mint az apja, IV. Károly, aki valósággal felvirágoztatta az országot. Inkább a szajhák társaságát és a lakomázást kedveli, nem törődik az ország sorsával. Az ellene felszólaló nemeseket kivégeztette és még a pápai érsekkel is összetűzésbe kerül. A kegyvesztettek ezért Vencel féltestvéréhez, az akkori magyar királyhoz, Zsigmondhoz fordulnak segítségért, aki kapva kap az alkalmon: elraboltatja Vencelt. Mivel a királyság uralkodó nélkül marad, a kormány két részre szakad, és küszöbön áll a polgárháború. Zsigmond persze ez idő alatt sem tétlenkedik: magyar ajkú zsoldosaival fosztogatásba kezd az országban, és ártatlanokat hány kardélre.

A helyzet súlyosságát főhősünk, Henry saját bőrén tapasztalja meg. A kovácsmester fiának eszébe sem jut, hogy egyszer olyan harcossá válik, akinek a szavára nemesek sorakoznak fel, és hadsereggel vág vissza a megszállóknak. Kezdetben mi vagyunk anyuci kedvenc fiacskája, hajnalig mulatozunk a falu kocsmájában, miközben az apánk azt szeretné, hogy embereljük meg magunkat. Henry azonban nem szeretné folytatni a családi hagyományt, ki akar törni az állandó körforgásból, titokban kardvívást tanul. Egy nap azonban Zsigmond serege eléri Skalitzt, minden embert megölnek, Henry barátait, szerelmét és szüleit. Kis híján ő is így végzi, de az utolsó pillanatban lóval elmenekül a faluból, hogy figyelmeztesse a szomszéd település várurát a közeli veszélyről. Henry elhatározza, hogy megbosszulja szülei halálát; háttér és támogatás nélkül nehéz dolga van az egyszeri falusinak, de bátorságának hamar híre megy.

A Warhorse pedig hallatlanul részletes módon kelti életre a vidéki Csehország 16 négyzetkilométeres területét. Tucatnyi városban és faluban fordulunk meg, az épületek, a templomok és még az ivó is ugyanott van, ahol hatszáz éve. Szinte mindenhol van pékség, fegyverkereskedő, szabó és így tovább. A tehetősebbek a majorságot uraló vár köré húzták fel vályogházaikat, a szegényebbek a peremkerületekre összpontosultak. A települések szélén szántóföldek terülnek el, majd jön a vadon, erdőkkel és hosszú országutakkal. A körülmények az adott napszaknak felelnek meg: nappal a parasztok és a kézművesek dolgoznak, esténként a családjuk körébe gyűlnek, vagy dorbézolnak a kocsmában. Távol a városoktól sem reménykedhetünk nyugalomban, vadak csörtetnek a fák között, vagy éppen banditák rejtekhelyeire bukkanunk. Minden építészeti stílus megfelel a valóságnak, hasonlóan a köznép és a különféle nemesek egyedi öltözékéhez. Időutazás ez a múltba, mindenféle sallang és mesebeliség nélkül.

A Mafia írója, Daniel Vávra által kitalált fő történet minden fontos helyre elviszi Henryt, a sztori jól megírt, és nem szűkölködik szarkasztikus humorban sem – ilyen a szláv mentalitás, ugyebár. Hősünk felemelkedése azonban lassú folyamat, a tiszteletet is nehezen vívja ki. Egyszerű lóti-futi missziók után nagy csatákban és várostromokban is részt vehetünk, mire a nagy leszámolásig eljutunk. Néhány mellékküldetésben a detektívvénánkat kell csillogtatni, máskor vadászatokra járunk, vagy egyszerű őrző-védő feladatokat vállalhatunk el. Egyszer nevetünk, máskor meg nyeljük a könnyeinket - változatos témákat érint a narratíva, még a vallás árnyoldalai és a papság zsarnoksága is szóba kerül, rengeteg valóságban is élt, de kevésbé ismert történelmi személyiséget felvonultatva.

Szerencsére többségében sikerült összetett missziókat írni, és ami a legjobb, minden feladatnál csak a cél adott, amit többféleképpen megoldhatunk: harccal, lopakodással vagy ékes beszéddel is sikeresek lehetünk. Ha éppen nincs kedvünk a sztorihoz, és inkább más elfoglaltság után néznénk, erre is számos lehetőség akad. Például vadászhatunk is, a leölt állatok prémjét és húsát pedig felhasználhatjuk, vagy eladhatjuk. Részt vehetünk szervezett íjászversenyeken, netán ritka növények és alkímiához szükséges nyersanyagok után kutathatunk a mezőkön, vagy hazardírozhatunk a fogadókban.

Még kincsestérképek is vannak a játékban, de beállhatunk hullarablónak, félretéve a jó keresztény viselkedést. Csatamezőn elesett és sebtében elföldelt katonák mellől kiáshatjuk a javaikat, ha van hozzá gyomrunk. Vagy csak egyszerűen felkereshetünk egy kolostort, ahol megtanulhatunk írni-olvasni, ami mindenkinek melegen ajánlott, hiszen a feljegyzésekből és könyvekből nemcsak az adott korról olvashatunk többet, még a képességeinket is fejleszthetjük a szakkönyvekből.

Hihetetlenül sokrétű rendszer dolgozik a Kingdom Come: Deliverance alatt. A játék elején igazi földönfutók vagyunk, és csábító a gondolat, hogy néhány javat ellopjunk, hogy aztán a kereskedőnél érmékre váltsuk (már ha lenne elég váltópénz náluk). Noha működik a becsületesség is, az első órákban ennek nem sok értelme van, megfelelő páncél nélkül gyorsan kardélre hányhat bennünket még a szakadt ruhás sírrabló is. Ha szeretnénk, a játék egy tökéletes lopakodós cím lehet, amelyben zárfeltöréssel és zsebmetszéssel foglalkozunk, kár, hogy az erre szolgáló minijáték már dögnehéz, főleg kontrollereken. Idővel persze ez a skillünk is javul, így már a very hard nehézségű lakatokat is játszi könnyedséggel pattintjuk ki. Ha lebukunk, durva pénzbüntetést kockáztatunk, vagy éppen egy cseppet sem otthonos tömlöc vendégszeretetét élvezhetjük. Szóval pofátlan szarkaként kell viselkednünk, mert a játék kíméletlen gazdasági rendszere miatt az értékfelhalmozás véletlenül sem működik.

Az óvatos megközelítés ellenséges környezetben is remekül működik. Adva van egy haramiákkal teli tábor, ahol harc helyett inkább beszivárgunk. Íjjal likvidálhatjuk az őrszemeket, vagy a hátuk mögé osonva, hang nélkül kivégezhetjük őket. Nyilván éjjel kisebb ellenállásba botlunk, és a sötétben könnyebb a sunnyogás is, de nehéz páncélban nem, hiszen az csörög és visszaveri a fényt. Ha méregkeverésben jártas karakterünk van, egyszerűen megmérgezhetjük a tábor közepén bográcsban rotyogó gulyást, majd megvárhatjuk a végeredményt. A hasmenésben-hányásban legyengült ellenfeleket pár kardcsapással likvidálhatjuk. Persze ha rábeszélőképességünk magas, akár ki is dumálhatjuk magunkat az összecsapásokból.

A párbeszédek pedig kimondottan fontosak. Nem csupán a történet szempontjából, hiszen megfelelő ékesszólással, megvesztegetéssel vagy fenyegetéssel nyomatékot adhatunk akaratunknak. Henry megjelenése nagyon fontos, tiszta és drága ruhákban könnyebben férkőzhetünk be a partner bizalmába. Ha hosszú vándorút után csapzottan és piszkosan, netán részegen állunk le csevegni egy tehetősebb polgárral, nem fog szóba állni velünk, meggyőzni semmiről sem fogjuk, mindaddig, míg veszünk egy fürdőt és mosodába küldjük a gönceinket.  Ha éppen randira készülünk, egy kis illatos rózsavíz sem árt pluszban. A beszédkészségünket is fejleszthetjük idővel, így nem kevés csetepatétól kímélhetjük meg magunkat, vagy olyan információhoz juthatunk, ami a későbbiek során a segítségünkre lesz. És igen, ágyba is csalhatjuk a nemes hölgyeket, vagy a dúskeblű szolgálólányokat – élvezetből, haszonból vagy más hátsó szándéktól vezérelve. Megjegyzem, a játék külön achievementet ad azért, ha szűzen visszük végig a történetet.

A nyitott világ dinamikusan reagál a cselekedeteinkre. Az ellenfeleknek például inába szállhat a bátorságuk, ha látják, milyen ügyesen forgatjuk a kardot. Ha egy adott városban már számos jót cselekszünk és így a hírnevünk magas, az NPC-k dicsőíteni fognak, a kereskedők engedményt adnak, és addig zárt ajtók nyílnak meg előttünk. Ha nem, még mindig jól jön egy tolvajkulcs. Hihetetlen, mennyi mindent figyel a játék. A Kingdom Come: Deliverance-ben a jó helyzetfelismerés és a kísérletezés a kulcsa mindennek, kreatív lehetőségek széles tárháza rejlik benne, még ha nehezen is veszed rá magad, hogy felhagyj a megszokott normákkal. Ha másért nem is, a rengeteg kudarc biztosan rá fog kényszeríteni. Ha viszont tanulsz belőlük, legközelebb már hasznot is húzhatsz belőlük, feltéve, ha egy bug nem ássa alá terveidet.

A realisztikusság miatt Henry nagyon is sebezhető, még akkor is, ha már magas szinten vagyunk, erőnket és védettségünket nem tornászhatjuk fel a csillagos égig, ha nem vigyázunk, a legutolsó haramia is belénk márthatja a kardját. A legkevesebb az, hogy vérezni fogsz, és a sebet rövid időn belül be kell kötözni, mert szép lassan elszivárog az energiád. Több réteg páncél persze javíthat ezen, de minden egyes szettnek megvannak a gyenge pontjai. Ha Harry alultáplált, fáradt, vagy egyhangúan étkezik, gyenge lesz és megbetegszik, ami a csatákra is rányomja a bélyegét. Ágyban, párnák közt aludni azonban nemcsak pihentető, hanem ilyenkor még ment is a játék. Az már más kérdés, hogy így is lassan peregnek az órák, addig pedig a képernyő előtt malmozunk.

A megfelelő táplálkozás és a változatos étrend az egészség kulcsa, pont úgy, mint a valóságban. A friss és aszalt gyümölcsökkel nem lövünk mellé, ha viszont romlott vagy nyers húst fogyasztunk, annak meglesz a böjtje. Ha túlságosan teleesszük magunkat sültekből, moccanni sem tudunk utána – ezeknek mind hatása van a statisztikáinkra. Macskajajra ébredve elég gyámoltalanok leszünk, szóval nem mindegy, hogy milyen állapotban indulunk balhézni.

A harcrendszer elsőre szokatlannak tűnt, de ahogy egyre jobban rákaptam az ízére, totálisan valósághűnek és elképesztően mélynek hatott. Az még hagyján, hogy maximum egy-két ellenféllel csaphatunk össze. Ha ennél többen jönnek ránk, a harc nagy valószínűséggel kudarccal végződik, még úgy is, hogy kijelölhetjük az ellenfelet és szabadon válthatunk közöttük.  Öt irányba indíthatunk támadást, van egy erősebb és egy gyorsabb csapásunk, illetve egy szúrásunk – ezeket variálva ütős kombókat csalhatunk elő, mindennek csak az aktuális állóképességünk szab határt. A csatákat egyfajta táncként kell elképzelni, ahol a megfelelő időzítésen múlik a siker, és azon, hogy kitalálod-e az ellenfeled következő lépését – nagyon árulkodó, hogyan fogja a fegyvert a delikvens. Nagyon sok függ attól, hogy milyen páncél van rajtunk, ügyesen bánunk-e a pajzzsal, és nem fáradunk-e el az összecsapás közepén. Minél többet fejlődik harci tudásunk és minél bőkezűbben osztjuk a hozzá tartozó perköket, úgy érezhetően könnyebbé válnak az ütközetek, még több időnk lesz kitérni, vagy odacsapni, hiszen az idő lelassul valamennyire.

Rengeteg közelharci és távolsági fegyvert vehetünk kézbe: baltákat, buzogányokat, többféle kardot és alabárdokat – mindegyikkel más élményt nyújt a harc. Az alkalmatosságok idővel elhasználódnak, így aztán a helyi kovácsoknál gyakran javítanunk kell ezeket, illetve egy kovakő birtokában mi magunk is megfenhetjük a pengéket. Ha nem vigyázunk a fegyvereinkre, az az életünkbe kerül, elvégre drasztikusan visszaeshet a tulajdonsága egy kicsorbult, elhasználódott darabnak. Az íjászat szintén nehéz művelet, mivel célkereszt nincs, a kezünk remeg, és nem mindegy, milyen erővel húzzuk meg az ideget – itt is csak rengeteg gyakorlással teremhet babér nekünk. A játékban nem botlunk úton-útfélen rosszarcú haramiákba, vagy káromkodó magyarokba. Rengeteg játékóra telhet el anélkül, hogy előhúznánk a kardunkat a hüvelyéből, és szinte nekünk kell keresnünk a bajt.

A számos alternatív megközelítés miatt a játékban nincsenek kasztok sem, hiszen napról-napra változik, hogy éppen mit és hogyan csinálunk – egyik szakértelembe sem kényszerít bele feleslegesen a rendszer. Az alaptulajdonságaink (erő, ügyesség, egészség, beszédkésség, karizma, láthatóság és megjelenés) mellett itt a képességeké és a különféle módosítókat adó perköké a főszerep. Nincs hagyományos pontelosztás sem, az a képességünk fejlődik – logikusan – amit használunk is, így az ehhez kapcsolódó statjaink is jobbak lesznek. Például ha futva megyünk mindenhova, hamarosan nő a vitalitásunk, ami kihat az állóképességünkre, így később a harc során sem fáradunk el egykönnyen. Inkább lóval közlekedünk, előbb-utóbb ügyesebb és gyorsabb lovassá válhatunk, és még akkor is nyeregbe maradunk, ha a paci megbokrosodik.

A különböző fegyvertípusokhoz tartozó szakértelmeket is külön veszi a program, igaz, a legtöbb esetben egy oktatót kell keresnünk, hogy a tudásunkat fejleszteni tudjuk, és akinél új mozdulatokat és kombókat gyakorolhatunk be. Ha például korábban fejszéket forgattunk, amivel csak az erős és izmos hős érvényesülhet, de később átnyergelnénk a buzogányra, akkor is hatásosak leszünk, lévén már „kigyúrtuk” magunkat. Jobb ügyességre vágysz? Használj íjakat és így tovább. A szintlépésenként választható perkökkel pedig még inkább a saját stílusunknak megfelelő karaktert alakíthatunk ki. Csak úgy kiragadva: az ivás skillen belül sörre és borra specializálódhatunk, ami kihat a nyilazásra is, hiszen 25 százalékkal gyengébben remeg a kezünk némi alkoholt felhörpintve. 

A HUD csak a legszükségesebb információkat tartalmazza, a kezelőfelület viszont roppant felhasználóbarát és lényegre törő. A rajzolt térkép kezdetben nem elég informatív, nem lesz bejelölve rajta, hogy hol található az adott küldetés célpontja, csak a hozzávetőleges terület, a felfedezés örömét nem veszi el a játék. Ha viszont tudakozódsz, mielőtt útra kelnél, egyre több jelölés kerül fel rá. Az irányítás sajnos felemás. Ahogy már említettem, az ügyességünket próbára tevő minijátékok még finomításra szorulnak, és harc közben sem elég reszponzív a rendszer, előfordul, hogy egyszerűen nem reagál a gomb.

A látvány tényleg káprázatos, a CryEngine 3 remekül vizsgázott a játék alatt. A zöldellő erdőket, csermelyekkel keresztezett mezőket és sziklás dombtetőkre épült várakat és monostorokat nagy műgonddal alkották meg a pályatervezők, az arányok és elhelyezkedésük is pontosak, nem úgy, mint más eltúlzott RPG-ben. A középkori települések szinte életre kelnek, egy kiadós eső után szinte dagonyázunk a sárban, szinte érezzük az orrunkban a trágyaillatot, amint elhaladunk az istállók előtt. A karakterek sem olyan gyönyörűek, mint más játékokban, nincsenek porcelánarcú szépségek, csupán cserzett arcú emberek. A mimika és a karakteranimációk ugyan nem a legjobbak - ilyen méretek mellett még így is elég korrektek.

Sajnos a Kingdom Come: Deliverance hosszú évek early access-státusza után is tömve van bugokkal, tereptárgyakba akadó karakterekkel (minket is beleértve), furcsán viselkedő mesterséges intelligenciával, későn betöltődő textúrákkal, fizikai bakikkal, illetve komoly framerate-gondokkal. A sűrű várbelsőkben érzésre inkább a 20 fps felé közelít a sebesség a sima PS4-en, és minden alkalommal két perc töltés vár ránk, mire eljutunk a főmenüig. A modern nagyzenekari betétek és a korhű dallamok váltakozása viszont tényleg élvezetes a fülnek, ahogy az ütős szinkron is. Hát még a magyar nyelven szitkozódó ellenfelek, jóllehet, káromkodásuk zavaróan modern.  

Hosszasan lehetne még ecsetelni a játék egyediségét és az apró titkait, de ezzel a saját szórakozásától fosztanám meg az olvasót. A Warhorse Studios relatíve kis pénzből olyan AAA-kategóriás RPG-t tett le az asztalra, amely minden tekintetben felveszi a versenyt a nagyokkal. Az ígéreteket, ha nem is maradéktalanul, de teljesítették a csehek, noha kell még nekik 3-4 hónap ahhoz, hogy kigyomlálják a hibákat. Most, két patch után is számos gonddal küzd a Kingdom Come: Deliverance, de nagyon nehéz haragudni rá. Ilyen összetett és valósághű harcrendszert nem sok játékban találni, és bár a betanulás nehéz, cserébe minden missziót változatos módszerekkel teljesíthetünk. Nem minden tökéletes, de az lesz, ezt már most megelőlegezem. Minimum 100-150 játékóra simán benne lehet, ám azt nem árt tudni, hogy szigorúságától fogva nem is való mindenkinek a Kingdom Come: Deliverance. Türelem kell hozzá, nem is kevés – reméljük, a célközönség nem kényelmesedett bele túlzottan a nyugati darabokba, és az első pofonok után sem fúj visszavonulót.

A Kingdom Come: Deliverance PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re jelent meg. Mi a sztenderd PS4-en teszteltük.

8.0

Kingdom Come: Deliverance teszt értékelés 8.0

Pozitívumok:

  • A 15. századi Európa korhű szimulációja minden tekintetben
  • Hatalmas és változatos bejárható világ, nincsenek eltúlzott arányok
  • Meglepően élvezetes sztori
  • Érdekes küldetések, rengeteg elfoglaltság, számos alternatíva
  • Realisztikus harcok, korrekt fejlődési rendszer
  • Egészen korrekt grafika, bámulatos vegetáció

Negatívumok:

  • Bug, bug hátán
  • Néhány fontos játékelem még befejezésre vár
  • Az arcmimika itt sem a legjobb
  • A mentési rendszer többeknek frusztráló lehet
78 komment - szólj hozzá!