Céljuk nem is lehetne nemesebb, hiszen Nunu rég eltűnt édesanyját keresik, aki különféle látomások és álmok segítségével igyekszik a helyes irányba terelni a két fős kompániát. Természetesen a hozzá vezető út egyáltalán nem lesz veszélytelen, hordákba verődött vad farkasok, jég borította csúszós platformok és zenei tudást is megkívánó fejtörők próbálják visszafordulásra késztetni őket, de hőseink elszántsága nem ismer határokat. Miközben pedig egyre-másra teljesítik az eléjük kerülő akadályokat, nemcsak magukat, hanem egymást is jobban megismerik és a kezdeti barátságuk szépen lassan valami sokkal erősebb kapoccsá alakul át.
Számomra ez, vagyis a két főszereplő, illetve a közöttük lezajló interakciók voltak a játék legerősebb pontjai, amik mindig mosolyt csaltak az arcomra. Egész egyszerűen öröm nézni, ahogy a kis Nunu és a barátságos óriás, Willump egymást heccelve nevetgélnek, hógolyó csatáznak, vagy épp mászóversenyt rendeznek, miközben nagyon jól tudjuk, hogy az egymásra utaltságuk hátterében valami borzalmasan szomorú dolog húzódik meg. Ezek az önfeledt pillanatok azonban erőt adnak nekik és ezzel együtt nekünk, a játékosnak is, amiben óriási szerepe van a megvalósításnak. Az animációk végletekig kimunkáltak, minden egyes ölelés, játékos pacsi és önfeledt futkározás lehengerlő látványt nyújt, mintha csak egy animációs meséből léptek volna ki hőseink.
Ezt az érzést erősíti tovább az elképesztően színes látványvilág, ami még a legfélelmetesebb barlangokba és árnyékokkal teli erdőkbe is belecsempész némi játékosságot. Ugyan a kalandunk meglehetősen lineáris keretek között zajlik, ezt mégsem érezzük igazán, mivel minduntalan olyan látképek fogadnak minket a sziklaszirtekről, amikre velünk együtt Nunu és Willump is rácsodálkozik. Ilyenkor hőseink kissé elméláznak, nyugodtan leülnek egymás mellé és csak szótlan kémlelik a távolt, miközben nekünk, a monitort bámulva eszünkbe sem jut megszakítani ezt a gyönyörű pillanatot. Hihetetlen az a művészi dizájn, amit a fejlesztők a szemünk elé álmodtak, mindezt az élményt pedig csak tovább erősíti bennünk a tökéletes szinkron, valamint a kellemes zene, főleg, ha utóbbit mi magunk szolgáltatjuk.
A kis Nunu ugyanis rendelkezik egy furulyával, amivel nemcsak a tábortüzek fénye mellett muzsikálhatunk, hanem bizony sokszor a továbbjutásunk kulcsát is ez a hangszer jelenti majd. Ez úgy jelenik meg a játékmenetben, hogy bizonyos köveknél, platformoknál és kapuknál hangjegyek lesznek a falra vésve, amiket hibátlanul lejátszva teljesen átalakíthatjuk az előttünk elterülő helyszínt. Ilyenkor rendszerint egyedül kell boldogulnunk (nincs kooperatív mód), mivel eközben Willump az újonnan megjelenő kiszögellések között igyekszik eljutni a feladványok végére, hogy aztán segítsen a továbbjutásunkban. A hátáról lemászva egyébként kifejezetten védtelenek vagyunk, hiszen kizárólag hógolyózni tudunk, ami az erre a célra kitenyésztett robbanónövények aktiválásán, valamint a vízesések befagyasztásán kívül nem sok mindenre jó, szóval ilyenkor csak óvatosan kalandozzunk.
Szerencsére az ötletes feladványok mellett a platfomer részek sem okoznak csalódást. Willump hátára pattanva (ez mindig script-elt) jóval nagyobbat tudunk ugrani, sőt, így akár sziklákat is megmászhatunk a kijelölt helyeken. A mozgás folyamatos, az irányítás pedig könnyed, így szinte sosem fogunk hibázni, ha pedig mégis, akkor pillanatok alatt folytathatjuk egy korábbi ellenőrzőponttól. Ez utóbbiak meglehetősen gyakran vannak elhelyezve, így csak a legritkább esetben kell 10-20 másodpercnél hosszabb szegmenseket újra próbálnunk. Egyedüli kivétel ez alól, amikor hason csúszunk a jégmezőkön, mivel ezeknél a részeknél valamiért jóval szűkebben méri a játék a biztonságot jelentő checkpoint kapukat. Ettől függetlenül a nehézség meglehetősen baráti, szóval akár fiatalabbak is nyugodtan nekiindulhatnak a fagyos helyszínek meghódításának, főleg, mivel a harcrendszer sem tartogat semmilyen kihívást.
Sajnos ezzel el is érkeztünk a játék leggyengébb részéhez, ami érezhetően jóval kevesebb törődést kapott a többi játékelemhez képest. Alapból úgy indulunk, hogy jeti barátunk tud kicsit, illetve nagyot ütni, ezeket kombinálva csalhatunk elő egyedi mozdulatokat, valamint kitérhetünk vele a közelgő támadások elől, illetve kivégezhetjük a legyengített ellenfeleket, ami visszatölti az életünket. Nos, a probléma az, hogy egyrészt, ezek a mechanikák a későbbiekben semmivel sem bővülnek, azaz a történet elején ugyanazt csináljuk, mint a legvégén, másrészt pedig az ellenségek hihetetlen lassan támadnak. Az még hagyján, hogy mindig csak egy próbálkozik belőlük, de az már kifejezetten röhejes, hogy a bejövő jelzéshez képest nagyjából 5 másodpercünk van kitérni, ami nevetségesen könnyűvé teszi az összecsapásokat.
Azonban ezen felül is akadnak gondok Nunu és Willump kalandjával, mégpedig a kamerarendszer. Utóbbi ugyan általában szabadon mozgatható, ugyanakkor platformerkedés közben kötött és képes olyan szögeket felvenni, hogy biztosan összezavarodjunk. Ez szintúgy igaz a harcok alatti nézetre is, ami bár kedvünk szerint forgatható, valahogy képes minden egyes kivégzés után úgy visszaállni, hogy garantáltan hátat fordítsunk az ellenlábasainknak. Ugyancsak problémás, hogy a játék optimalizálása hagy maga után némi kívánnivalót, mivel az újabb helyszínek betöltése közben hajlamos beakadni, amit nem tudok mire vélni, főleg mert bőven az ajánlott gépigény feletti vassal rendelkezem. Szerencsére azért ezen gondok egyike se képes megtörni a varázst, hiszen a két főszereplő, valamint az idő közben fel-felbukkanó ismerős League of Legends arcok mindig feledtetik ezeket a kisebb kellemetlenségeket.
A Song of Nunu: A League of Legends Story tehát egy elképesztően aranyos és magával ragadó mese, amin vajmi keveset csorbítanak a fentebb már taglalt felemás megoldások. Egyszerűen az imádnivaló karakterek, a szívmelengető mondanivaló és a csodálatos körítés elviszi a hátán az egészet, akár csak Nunut Willump, ráadásul az alacsonyra belőtt nehézségi küszöbnek hála a jóval fiatalabb korosztály számára is bőven ajánlható. Az pedig különösen örömteli érzés, hogy annyi év után a Riot Games a töretlenül sikeres League of Legends mellett több olyan játékhoz adja a nevét, melyeket nemcsak élvezetes játszani, de mindeközben nem kell félnünk a toxikus játékosközösség rögtönítélő bíróságától sem.
A Song of Nunu: A League of Legends Story november elsején jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.