Kingdoms of Amalur: Reckoning teszt

Amikor az első információk, képek és előzetesek elkezdtek megjelenni a Kingdoms of Amalurból, nem igazán tudtam mire vélni a dolgot. Sztenderd szerepjátéknak tűnt, ami első ránézésre semmivel nem emelkedett ki a tömegből. Sztenderd címet adtak neki, látszólag sztenderd fantasy világban játszódott, és nem volt mögötte semmi olyan múlt, ami miatt a The Elder Scrolls méltó ellenfelének gondolhattuk volna. Akkor úgy hittem, ezt senki nem fogja megvenni, az Electronic Arts elkönyveli a veszteségeket, és soha többé nem döntenek úgy, hogy véletlenszerű szerepjátékokra kellene áldozniuk a pénzt és az időt.


A korai anyagokon kívül azonban volt még egy dolog, ami miatt nem gondoltam, hogy az Amalur kifejezetten kiemelkedő lesz. Úgy tűnt, ezt a játékot nem szeretetből készítik. A Warcraftot annak idején pár srác kalapálta össze, akiket inspirált a Warhammer és Tolkien munkái, s valami hasonlót akartak magukénak tudni, innen pedig természetes úton, bővítgetve jutottak el a World of Warcraftig. A The Elder Scrolls-szeria olyan rég vette kezdetét, hogy ha le akarnám írni az évszámot, fekete-fehér lenne tőle a Gamekapocs. Az Amalur fejlesztésének ötlete azonban egy Curt Schilling nevű úriemberben fogalmazódott meg. Ő nem grafikus, programozó, játéktervező, vagy bármi ilyesmi. Ő baseball-játékos, bár abban elég jó volt, mielőtt visszavonult.


A helyzet az, hogy Curt hatalmas Everquest-rajongó volt, ám az Everquest 2 annyira kiábrándította, hogy elkezdett mocorogni benne a gondolat, mi történne, ha a baseball karrierje során összegyűjtött tengernyi pénzt egy játékfejlesztő stúdióba fektetné. Pár hónappal később, amikor megjelent a World of Warcraft, és Curt teljesen rákattant, már biztos volt benne, hogy neki kell egy saját játék, egy saját MMO. Így fogta magát, és a zsíros zsebbélelő zseton reményével átcsábított néhány fejlesztőt a Sony veterán Everquest-csapatából, felkérte a népszerű fantasy regényírót, R.A. Salvatore-t, hogy alkossa meg a világot és a történetet, megnyerte az ügynek Ken Rolstont, a Morrowind és az Oblivion vezető tervezőjét, a grafikai stílus kialakításához pedig a legendás képregény-rajzolót, Todd McFarlane-t szerezte meg.


Schilling terve azonban, hogy készítsenek egy MMO-t, nem igazán ment zökkenőmentesen, ugyanis a World of Warcraft után megjelent különböző online szerepjátékok mérsékelt sikere nyomán belátták, egy ismeretlen névvel lehetetlen lesz magukhoz csábítani a játékosokat. Így Curt újra a pénztárcájába nyúlt, és megvette a Big Huge Games stúdiót, akik akkor éppen egy akció-RPG-n dolgoztak. A készülő anyag nagy részét kihajították a kukába, de megtartották a nagyon jónak ígérkező harcrendszert, és még néhány elemet, majd ezt összeházasították a Salvatore-féle világgal és történettel, és készítettek belőle egy single player szerepjátékot, amely felvezetésként szolgál a továbbra is fejlesztés alatt álló, egyelőre Copernicus munkanéven futó MMO számára.


Mindezek után persze azonnal érkezhet a jogos kérdés, ami bennem is felmerült: ennyi különböző ötlet, elme, fejlesztőcsapat, stílus és játékelem kombinációjából kisülhet-e valami, ami működik is, vagy az egész csak egy nagy kavalkád lesz? Nos, részben kavalkád, ugyanis habár egy egyjátékos, történetközpontú anyagról van szó, az egészről már távolról látszik, hogy valaha MMO-nak készült. Kapunk például rengeteg mellékküldetést, melyek között akadnak érdekesek és ötletesek is, a legtöbb mégis egyszerű „ölj meg néhány farkast”, vagy „hozd vissza nekem ezt a holmit” jellegű. A játékban fellelhetőek a World of Warcrafthoz hasonló questhubok, ráadásul a questeket is az utóbbi játéknál is látott felkiáltójel jelzi az NPC-k feje felett. A lootolási rendszer is teljesen azonos, persze ez egyáltalán nem baj, mert egyrészt a legjobbtól nem szégyen lopni, másrészt pedig jól működik a rendszer.


Kicsit hasonlóan tudathasadásos az Amalur az NPC-k területén is: akad amelyik nagyon érdekes, és jó beszélgetéseket lehet vele lefolytatni, de nagyon sok teljesen steril, élettelen, netán teljesen ellenszenves. S habár a szinkron általában jól sikerült, fájó pont, hogy a saját karakterünk nem beszél, és nem is nagyon tudunk közel kerülni hozzá a történet folyamán. Pedig a történet maga érdekes, ugyanis kissé szokatlan módon halottként kezdjük a kalandozást. Két pici gnóm egy talicskáról ledob minket a hullatárolóba, ahol azonban különös módon feltámadunk. Mint az hamarosan kiderül, a Well of Souls néven futó eszköz hozott vissza minket az életbe, és így nagyon különlegesek lettünk.


Az Amalur világában ugyanis mindenkinek előre elrendelt sorsa van, mindenki beletörődött, hogy a végzet kijelölt számára egy utat, amin végig kell mennie. Mivel azonban főhősünk meghalt, majd újraéledt, rá nem vonatkoznak a szabályok. Lehet, aki akar, saját maga alakíthatja a sorsát, és így egyedül tőle remélheti a szabad világ, hogy legyőzi a létet fenyegető gonosz sereget. Habár sosem voltam egy Salvatore-rajongó, sokan pedig egyenesen azt mondják, hogy a sablonfantasy királya, azért a történet tartogat éppen elég érdekes fordulatot és lendületet ahhoz, hogy ne akarjuk abbahagyni a játékot – még akkor is, ha alapvetően egy kicsit tényleg sablonos. A fő történeti szál körülbelül 25 órára fog odaszegezni minket a gép elé, de a mellékküldetésekkel és egyéb elfoglaltságokkal ez akár a háromszorosára is nőhet.


Mik azok az egyéb elfoglaltságok? Nos, kalandozhatunk a világban, mellékküldetéseket teljesítve, ládákat kinyitva, virágokat és felszerelést gyűjtögetve. Az összeszedett holmikból aztán, az általunk szimpatikusnak talált mesterségeket fejlesztve készíthetünk gyógyitalokat, felszerelésbe tehető ékköveket, vagy éppen kovácsolhatunk saját fegyvereket – utóbbiakat el is nevezhetjük, így mondanom sem kell, hogy a legendás Baszó néven futó kardomtól már rettegnek Amalur lakói. A játék craftolós, gyűjtögetős része tehát elég jól sikerült, ami fontos, mert egy igen nagy réteg szeret ezekkel pepecselni.


De még ennél is fontosabb, hogy a harc abszolút mesteri. Először is, hősünk nincs beskatulyázva semmilyen szerepkörbe, lehet egyszerre akár íjász, kardforgató, tőrös, vagy éppen varázsló is. Habár szintlépésekkor három fán választhatjuk ki, hogy merre szeretnénk továbbfejlődni, s ezek az ágak lefedik a harcos – zsivány – mágus osztályokat, dönthetünk úgy, hogy nem az egyiket maxoljuk ki, hanem szépen osztogatva több dologban leszünk jártasak. Ráadásul, ha meguntuk, a Fateweavert meglátogatva bármikor restelhetjük az egészet, és kipróbálhatunk valami mást. Maga a harc egyébként valós idejű és egyáltalán nem szerepjátékos; sokkal inkább hasonlít a Dark Souls, a Fable és a God of War egyfajta keverékére. Nem annyira nehéz, mint az első, de magunknak kell megfelelő ütemben blokkolnunk és kombókat ütnünk, viszont amellett, hogy elég sok lehetőségünk van, nagyon könnyen kezelhető és élvezetes az egész.


A rendszer arra bátorít, hogy minden helyzetet másképp oldjunk meg: van amikor előnyös inkább az őrök mögé lopakodni, és csendben leteríteni őket, van, amikor érdemes az íjat előkapni. De sokszor nem lesz más választásunk, mint belemenni a test-test elleni küzdelembe, hogy aztán a végén az időlassítást ellőve, bullet-time-ban végezhessük ki egy látványos mozdulattal az ellenfeleket. Az egész zseniális, és nagyon örülök, hogy ezen a téren sikerült elszakadni nem csak a bevett MMO-szokásoktól, de még a sztenderd szerepjátékos megoldásoktól is.


A játékvilág pedig hatalmas, habár haladásunk viszonylag lineáris, az egyes területeken rengeteg bebarangolnivaló vidék akad. Megfordulunk a gyönyörű mezőktől kezdve a sivatagon és varázslatos erdőkön át mindenféle tájon – az egész ismét csak elég sablonos, de éppen eléggé kidolgozott és változatos ahhoz, hogy megérje felfedezni Amalurt. A grafika stílusa inkább hasonlít a WoW és a Fable által is favorizált, kissé színesebb, meseszerűbb megjelenítéshez, ami némileg kontrasztban áll ugyan a komolyabb hangvételű sztorival, de attól még remekül fest. Különböző szörnyekből és furcsa lakókból pedig akad éppen elég ahhoz, hogy sose unjuk meg őket.


Szóval, tulajdonképpen milyen lett a Kingdoms of Amalur? Nos, jó. Nagyon jó. Sokak szemében talán nem fog felérni a Skyrimhez, de éppen eléggé különbözik tőle ahhoz, hogy egy szerepjáték rajongó ezt is nyugodt szívvel végigtolja. Mint kiderült ugyanis, jelen esetben nem csak a darabok jók, de az egész is, amit kiadnak.

Kapcsolódó cikkek

• Kingdoms of Amalur: Fatesworn teszt
• Kingdoms of Amalur: Re-Reckoning teszt