Days Gone teszt

Deacon St. John szinte mindenét elveszítette az emberiséget elkorcsosító és a civilizációt porba taszító járvány miatt. Csakis egy régi barátjára és hűséges motorjára számíthat ebben az új, kegyetlen világban.

Amikor a 2016-os E3 Sony-konferenciáján lepörgött a Days Gone bemutatója, két egymást követő határozott benyomás ért, melyekre a mai napig tisztán emlékszem. Először csak ámuldoztam azon, hogy milyen remekül néz ki ez az ismeretlen játék, és görcsbe feszült gyomorral figyeltem, ahogy a vagány főhőst zombik százai üldözték rohanva az öreg fűrésztelepen keresztül. Aztán a demó véget ért, én pedig nagyot sóhajtottam, hiszen biztos voltam benne: ha ez a játék egyszer elkészül, akkor a végleges változata a kanyarban sem lesz az előbb látottakhoz képest. Ma viszont platinatrófeával a zsebemben határozottan állíthatom: a Days Gone pontosan azt nyújtja, amit 2016-ban elképzeltünk, és még annál is jóval többet!

A Sony az utóbbi pár évben nem tud félrenyúlni a nagy exkluzív címeivel. A Detroit: Become Human és a God of War újra és újra bemutatták, hogy van igény a remekül megírt, történetközpontú játékokra, a Horizon: Zero Dawn és a Spider-Man pedig bebizonyították, hogy ezt meg lehet valósítani nyílt világú környezetben is. Nagy teher szakadt tehát a Bend Studio vállára, hiszen a generáció vége felé lépkedve egy olyan új IP-vel kellett előrukkolniuk, amellyel szemben elkerülhetetlenek voltak a toronymagas elvárások. Az oregoni csapat azonban állt a kihívás elébe – vettek egy nagy levegőt, kinéztek az ablakon, s elképzelték, hogy miként festene szomszédságuk, ha beütne a világvége.

A történet szerint két évvel járunk a világot sújtó hatalmas katasztrófa után. Az emberiség szinte teljesen kipusztult, miután egy agresszívan terjedő vírus megfertőzte, és torz, vérszomjas szörnyetegekké változtatta őket. Így jöttek létre a freakerek: elkorcsosult, zombiszerű lények, akik hatalmas hordákba gyűlve pusztítják mindazt, ami az utukba áll. Néhányan azonban sértetlenül megúszták a szörnyű incidenst, így ők most táborokba verődve küzdenek a mindennapi túlélésért. De a kempingélet és a rozoga falak közti reszketés nem mindenkinek a kenyere: néhányan csavargóként, mindig egy lépéssel a halál előtt loholva, a megtört utakon töltik a napjaikat.

Így él főszereplőnk Deacon St. John is, aki sok más túlélőhöz hasonlóan mindenét elveszítette a járvány kitörése után. A hatalmas káoszban felesége, Sarah és legjobb barátja, Boozer is megsebesült, a kormány mentőhelikopterére azonban a trió tagjai nem fértek fel mindannyian. Hősünk kénytelen volt tehát döntést hozni – szerelmét felültette a távozó gépre, ő pedig jóbarátjával hátramaradt, hogy aztán motorra ülve szegődjenek Sarah nyomába. Két nappal később érkeztek meg a menekülttáborba, ahova a kedvesét szállították, ekkorra azonban már minden romokban hevert, a fertőzöttek hordája alapos munkát végzett. Deek és Boozer a következő két évet tehát drifterként, utazó csavargóként élték, tábortól táborig járva, hitvány megbízásokat teljesítve. Itt kezdődik a Days Gone története.

A zombifilmek és sorozatok (na meg persze a játékok!) reneszánszukat élik az utóbbi időkben, sőt, talán annyira telített mostanában ez a téma, hogy én speciel már alig emlékszem arra, hogy milyen volt az, amikor a The Walking Dead története még izgalommal töltött el, vagy amikor a Kaptár élőholtjai láttán elfogott a rettegés. Azóta persze láttunk egy-két hihetetlenül izgalmas csavart ezen a koncepción (rád gondolok, The Last of Us), de ha egy zombis újdonsággal kerülök szembe, akkor hajlamos vagyok elkönyvelni azt ezerszer kitaposott cipőként. A Days Gone viszont nagyon különös ebből a szempontból: alapvetően nem mutat fel túl sok újdonságot, helyenként már-már klisésnek is nevezhetők a fordulatai. Ugyanakkor amit letesz az asztalra, az mégis hihetetlenül izgalmas és szórakoztató – mindvégig olyan érzésem volt, mintha a zsáner egy klasszikus eredetijével játszanék, nem pedig a zombis téma sokadik iterációjával.


Ezt pedig elsősorban a súlyos, letaglózó hangulatának, a remekül megírt karaktereknek és az izgalmas történetvezetésnek köszönheti. A Days Gone pontosan olyan, mint az a The Walking Dead-játék, amire az évek során mindannyian vágytunk, de sosem készült el. A főszerepben pedig nem egy semmitmondó videojátékhős, nem egy minden helyzetben erkölcsös és tisztességes badass áll. Deacon csak egy átlagos, sok jellemhibát és fájdalmat rejtegető férfi. Nem akarja megmenteni a világot – a földi poklot járva olykor nem akarja megmenteni még önmagát sem. Ez a morális szürkeség pedig egy-két extrém kivételtől eltekintve az egész szereplőgárdára igaz. A táborokat járva és a túlélőket jobban megismerve rájöttem: a kedves mosoly néha csak egy álca, időnként pedig előfordulhat, hogy a legnagyobb seggfejnek van igaza. Van, amikor érdemes a közös célért küzdeni, néha viszont jobb, ha az ember a saját útját járja.

A Days Gone története elsősorban nem a forgatókönyv, vagy a többé-kevésbé kiszámítható fordulatok miatt annyira lebilincselő. Ami engem megvett kilóra, az a motion capture minősége és a főbb szereplőket megtestesítő színeszek alakítása volt. A játék harmincvalahány órás lefutása alatt ugyanis nagyjából hatórányi átvezetőt láthatunk, melyek minősége egytől egyig kifogástalan. Rengeteg közeli felvételt láthatunk a szereplőkről, s mivel alapvetően egy igen komor hangulatú, drámai történetről van szó, hatalmas szerepet játszik a szinkronmunka és a színészek arcmimikája. Talán kissé elfogult vagyok, hiszen régóta követem a Deacont alakító Sam Witwer munkáját (róla bővebben az infódobozban), de úgy gondolom, hogy mind ő, mind pedig a támogató szereplőgárda igazán nagyszerű munkát végzett. Egyébként a Days Gone teljes körű magyar honosítást kapott, s habár a fordításban ugyan akadnak problémák és furcsa megoldások, akkor is örömhír, hogy a saját nyelvünkön is élvezhetjük a játékot.

Deacon a kulisszák mögött

Ha valahonnan ismerős Deacon St. John arca vagy hangja, akkor nem hibáztatunk érte: az őt alakító Sam Witwerrel több helyen összetalálkozhattatok már. Ő volt annak idején Starkiller arca és hangja a The Force Unleashed-játékokban, azóta pedig Darth Maul szinkronjaként ismerhettük a Klónok háborúja-sorozat óta gyakorlatilag minden Star Wars-médiumban. Ismerős lehet továbbá a 2000-es években futó Battlestar Galactica-sorozatból, vagy a Smallville-ből, de láthattuk őt a Supergirl és a Being Human epizódjaiban is. Witwer egyébként a geekkultúra igazi polihisztora: gyakran streamel a Twitch-csatornáján, testvérével nemrégiben közösen kiadtak egy nagyszerű D&D-kötetet, zenei fronton pedig a The Crashtones nevezetű egyszemélyes formációban hallhatjuk őt.

 

A hangulat sava-borsát azonban Oregon festői tájai adják, amelyek két év pusztulás után is szinte csak úgy hívogatják a felfedezni vágyókat. A környezet tervezői hazai pályán mozogtak, a munkájukon pedig látszik, hogy komoly odafigyeléssel dolgoztak a projekten. A romba dőlt épületek, az elhagyatott táborok és az útmenti fogadók mindegyike egy tragikus történetet mesél el. A repedezett betonutaknak és túraösvényeknek pedig látványos hátteret adnak a sűrű fenyvesek, vagy a Kaszkádok hófödte csúcsai. A természet azonban távolról sem mondható idillinek, hiszen azt százával járják a vért és ürüléket maguk után hagyó korcsok. Nem érdemes tehát elmélázni, nyitva kell tartanunk a szemünket és mindig mozgásban kell maradnunk. Ehhez pedig meg is kapjuk a tökéletes társat.

Deacon egy motoros banda, a Mongrels MC tagja volt a világvége előtt, így két év után is a felvarrókkal teletűzdelt bőrmellényével, na meg pöfékelő vasparipájával járja az utakat. Itt nem válogathatunk az út szélén elhagyott járgányok közül – egyetlen hűséges motorunk lesz, ami jó szolgálatot tesz majd a játék teljes lefutása alatt. Rengeteg fejlesztési lehetőség közül válogathatunk, melyekkel a lepukkant robogóból egy igazi monstrumot varázsolhatunk a történet végére. Számos módon növelhetjük a motor teljesítményét, vagy felszerelhetjük azt erősebb vázzal és abroncsokkal, hogy jobban bírja a gyűrődést. Fontos lesz beszerezni egy nagyobb benzintartályt is, hogy ne kelljen minden táborban elhagyott kannák után kutatnunk. Kezdetben igazi rémálom lesz egyben tartanunk ezt a roncsot, az idő haladtával azonban egy olyan gépet eszkábálhatunk, ami nélkül még a mellékhelyiségre sem mennénk szívesen.

Kezdetben egyébként kifejezetten nehézkesnek éreztem a motor kezelését, az idő haladtával azonban hamar hozzászoktam, később pedig egyenesen szerelembe estem a vezetésével. A gépnek ugyanis komoly súlya van, nem lehet csak úgy ész nélkül szórakozni vele. Az összeguberált alkatrészek és a dinamikusan változó, olykor esős, olykor havas időjárás pedig érezhető hatással vannak a viselkedésére. A játék végére viszont kívánni sem tudtam volna ennél nagyszerűbb járművet: tökéletes eszköz a gyors mozgáshoz egy olyan környezetben, ahol egymást váltják a dugóban ragadt utak és a sáros lankák. Na meg persze hatalmasat dob a dolog a senkiföldjét járó, fejvadász csavargó életérzésén is.

Mert Deacon sokféle melót elvállal, néha a közjó, néha pedig csak a saját pénztárcája kedvéért. A vadászat során gyakran megütközünk az utak mentén lesben álló banditákkal, az erőszakos Ripper-szektásokkal, vagy bárki mással, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Sokszor viszont a fertőzöttekkel gyűlhet meg a bajunk, akik nappal többnyire barlangokban, vagy ürülékből és gallyakból összehordott fészkekben gubbasztanak, éjjel pedig vadállat módjára vadásznak és vándorolnak. A napszakváltás komolyan befolyásolhatja azt, hogy miként állunk egy feladat megoldásához: amíg éjszaka a horda a közeli folyónál iszik, vagy az erdei vad után lohol, addig mi nagyobb biztonsággal lopódzhatunk az üregükhöz, hogy porig égessük azt.

Aki látott már videóanyagot a Days Gone hatalmas zombihadáról, az bátran eldöntheti magában, hogy akar-e szórakozni az üvöltve felé rohanó undormányokkal. A Bend Studio technikai szempontból valami igazán lehengerlőt alkotott ezen a téren, nem is értem teljesen, hogy egy hagyományos PlayStation 4 hogyan képes akadás nélkül megjeleníteni ennyi mozgó karaktert. Némely csoport csak 50-60 élőhalottból áll, és ez is igen látványos tud lenni. Amikor viszont egy 500 főt, vagy annál is többet számláló, egymást taposva hömpölygő horda szalad utánunk, akkor ember legyen a talpán, akinek nem izzad meg a tenyere a kontrollert szorítva.

Ezek a hordák ráadásul egészen figyelemreméltó mesterséges intelligenciát kaptak – már ahhoz képest, amit a nyáladzó zombiktól elvárhat az ember. A legnagyobb tömeg általában a lehető legrövidebb úton követi a főszereplőnket, de ha túl nagy a tülekedés, akkor több oldalirányban, amőbaként szétnyúlva vágnak Deek útjába. Reménykedjünk benne, hogy van a környéken elég robbanószer, vagy egy olyan fojtópont, ahol könnyen lekaszálhatjuk őket, mert ha futás közben elfáradunk, akkor nem lesz jó vége a dolognak. A freakerekkel való tömeges harc tehát tényleg fantasztikus, le a kalappal a megvalósításért! Ugyanezt viszont sajnos nem tudom elmondani a hagyományos, emberi ellenfelekről. Itt az MI egészen bugyuta dolgokra hajlamos, főleg ha bedobjuk a mixbe a lopakodást is. Ész nélkül rohannak a gépfegyveres Deek után egy szál gerendát szorongatva, ha pedig ne adj’ Isten úgy döntenek, hogy fifikásan ránk kerülnek, akkor a manőver felénél gyakran el is felejtik, hogy merre indultak és kicsodát üldöztek. Nem is értem, hogyan élhettek túl két évig ebben a veszélyes világban.

Az ellenfelek változatossága egyébként az embereknél és a hagyományos freakereknél jóval színesebb skálán mozog. Többnyire velük fog meggyűlni a bajunk, de a játék fokozatosan adagolja majd az egyre spécibb rosszaságokat is. Lesznek itt apró gyermekekből átalakult korcsok, akik a tetőkre mászva lesik minden lépésünket, fürge Reacherek, akik mögöttünk ólálkodva cserkésznek be minket, meg hangosan sikító banyák is, akik ránk szakajtják a környék összes fenevadját – hogy csak egy párat említsek. A vírus azonban az állatvilágot sem kímélte. Ha éhes farkasok, medvék, vagy pumák erednek a nyomunkba, akkor összetehetjük a kezünket – ezek holmi háziállatok a fertőzött társaikhoz képest.

Ahol viszont talán ráfért volna még egy kis változatosság a Days Gone-ra, az a mellékküldetések és a kinti világ tennivalóinak a dizájnja. A játék ugyanis időnként hajlamos beleesni az open world-címek öreg hibájába: ugyanazt a néhány feladványt kell megoldanunk újra és újra, enyhén eltérő körítésben. Oldj fel egy NERO-ellenőrzőpontot itt, pucolj ki egy banditatábort ott, égess fel pár szörnyfészket amott – a remekül kivitelezett játékmenetnek köszönhetően végig élveztem ezeket a missziókat is, de egy kis változatosság azért nem ártott volna nekik.

Az említett küldetéseknek (és persze a sztorimisszióknak is) azonban remek ívet ad Deacon fejlődése. A játék ugyanis elég sok szerepjátékos elemet tartogat, így nem maradhat el a képességfa, a barkácsolás és az arzenálunk is elég komoly tempóban bővül majd. Eleinte egy rövidebb sprint után is kapkodjuk majd a levegőt és annak is örülni fogunk, ha sikerül majd összeharácsolnunk egy tár lőszert a karabélyunkhoz. Egy igazi túlélőjátékként kezdünk, ahol egy maroknyi korcs is komoly veszélyt jelenthet, pályafutásunk későbbi szakaszaiban azonban hatalmas golyószórókkal, különféle csapdákkal és robbanószerekkel, látványosan felkészültebben szaggathatjuk majd a tömegekben érkező csúfságokat. Az erőegyensúly tehát az idő haladtával folyamatosan a mi oldalunkra billen, ezzel párhuzamban pedig az elénk állított kihívás is hatványozottan megnő majd. Egy remekül kiegyensúlyozott felépítésről van szó, ami mindig izgalmassá teszi a játékot.

Végül pedig érdemes megemlíteni a technikai bakikat, hiszen pocsék munkát végeznék, ha nem említeném, hogy a programon azért még van mit csiszolni. A megjelenés előtti verziója többször is komolyan beszaggatott (meglepő módon sosem akkor, amikor több száz rusnyaság loholt a nyakamban), gyakran láttam későn betöltődő textúrákat és nem egyszer találkoztam a furcsa fizikájú, egymáson áteső tárgyakkal. A fejlesztőcsapat javára szóljon azonban, hogy a megjelenés előtti másfél hét alatt két hibajavító frissítés is érkezett a játékhoz, s habár nem sikerült maradéktalanul eltüntetni minden gikszert, a változás nagyon is kézzelfogható.

A Days Gone összességében egy nagyon kellemes meglepetés volt számomra. Kételkedtem benne, hogy a Bend Studio úgy fogja szállítani ezt az igen ambiciózus projektet, mint ahogy azt eredetileg eltervezték, de minden apróbb hibája ellenére a végleges anyag mégis abszolút túlszárnyalta az elképzeléseimet. Az oregoni vadonban lézengő zombihordák, a motoros portyázás és a remekül kivitelezett történetvezetés mind megadják azt a pluszt, amitől Deacon kalandja messze kiemelkedik az átlagos posztapokaliptikus sztorik közül. Ha tehát legközelebb megkérdezik tőletek, hogy mi is a neve annak a frankó PlayStation-exkluzív zombis játéknak, akkor már nem csak egy cím juthat majd az eszetekbe.

A Days Gone kizárólag PlayStation 4-en jelent meg. Mi az alapmodellen teszteltük.

8.5

Days Gone teszt értékelés 8.5

Pozitívumok:

  • Izgalmas, drámai történetvezetés egy csavargó fejvadász szemszögéből
  • A motion capture és a szinkronmunka minősége egészen pazar
  • A festői természet és a romba dőlt civilizáció kettőse nyomasztó hangulatot kölcsönöz
  • Hatalmas méretű, félelmetes freakerhordák
  • A motorozás nehézkesen indul, de könnyű beleszeretni

Negatívumok:

  • Akadnak még bugok, belassulások és egyéb technikai gondok
  • Az emberek mesterséges intelligenciája nincs a helyzet magaslatán
  • Kissé önismétlő mellékküldetések
102 komment - szólj hozzá!